A román lejhez tapad leghosszabb ideig kórokozó...

Úgy kezdődött, hogy a bő másfél hét múlva kezdődő Nobel-szezonról eszembe jutottak az IgNobel-díjak, amik amellett, hogy tudományos igényességgel készült kutatásokat ismernek el, amelyet komoly szaklapok közölnek, egy átlagember számára még viccesek is. Innen már csak egy keresésre volt kideríteni, hogy idén már átadták az IgNobel-díjakat – épp amikor én a megérdemelt szabadságomat töltöttem, ezért lemaradtam róla – és román érintettség is van benne. Na, nem a kutatóinkat díjazták, hanem az egyik kutatásban említik az országot, és gondolom, a címből sejtitek, hogy miről is van szó. A most már IgNobel-díjas kutatók kiderítették ugyanis, hogy a román lej bankjegyei tartják meg a leghosszabb időn át a fertőzőképes kórokozókat, és ebben a bankjegy gyártása során biztonsági elemként hozzáadott műanyag a ludas. A közgazdaságtani kategóriában – nyilván ebben, nem is élettaniban – díjazott nemzetközi kutatócsoport azt vizsgálta, hogy melyik ország bankjegyeire tapad a legtöbb életképes baktérium. A kutatásból az derül ki, hogy a hamisítást megakadályozó műanyagból mennyiségével összefüggően nő a kórokozók száma is a bankjegyeken. Egyébként nem csak Romániában készülnek ilyen műanyag felhasználásával a bankjegyek. Románia Európában elsőként 1999-ben tért át a polimer alapanyagú bankjegyek használatára. Talán még vannak, akik emlékeznek rá, hogy 1999 augusztusában lezajlott teljes napfogyatkozás apropóján piacra került 2000 lejes volt az első olyan bankjegy, amely műanyagból készült. Egy évvel később pedig az összes forgalomban lévő címletet lecserélték, mert a papírpénzzel ellentétben hamisításra csaknem alkalmatlan, négyszer hosszabb életű, és anyaga miatt újra is hasznosítható. És most már azt is tudjuk, hogy jobban megmaradnak rajta a fertőzőképes baktériumok. A műanyag bankjegyekre elsőként 1988-ban Ausztrália tért át, majd például Costa Rica és Brazília is bevezette. Azóta több tucat országban használnak műanyagból készült bankjegyeket.     Még visszatérek egy kicsit az igNobel-díjakra, mert megéri. Orvosi kategóriában Silvano Gallus nyert díjat azzal a kutatásával, amelyben – az eredeti...

Szuflé: Lana Del Rey új albuma nyár végi kávéhoz és kerti partihoz...

Egészen szívmelengető utat járt be Lana Del Rey az elmúlt 8 évben, s egészen különlegeset, ha a Lizzy Grant-es napokat is felszámoljuk. Lényegében minden ugyanaz: a férfiak, Kalifornia, néha egy csepp New York, szerelem, szenvedés, filmek és a múlt – a Norman f*****g Rockwell! a Del Rey-életérzés kvintesszenciája, az elbűvölő szívfájdalom, a mélyen megélt vágyakozás és az önerőbe vetett hit szimfóniája. Dey Rey hatodik, augusztus 30-án megjelent nagylemeze egy érett nőt szólaltat meg, aki nemcsak magát ismeri s reakcióit, hanem álmait, félelmeit, az ismétlődő köröket, és persze a férfiakat. A Lana Del Rey univerzumban nincs olyan, hogy ne legyen szerelem, párkapcsolat, a te meg én hullámzása. Már az album felütése is ebbe a helyzetbe húz: a lemezcímet adó szám az ötvenes évek grandiózus romantikus vígjátékainak nyitányát idézi, és egy óda vagy odamondás az éretlen férfinak, a férfigyermeknek (man-child). Ez a megszólalásmód szinte végig megmarad: az énekes már túl van épp elég felforgató kapcsolaton (elég itt az Ultraviolence és a Honeymoon kibelező szerelmeire gondolni), hogy őszintén és élesen beszéljen a valóságról. Ez persze popzene, és a felszínesség benne alapkövetelmény, de a 34 éves Lana eljut oda, hogy a férfi az férfi, s mint olyan, annyi, amennyi, úgy kell elfogadni, ahogy van. De ez az album nem annyira a férfiról szól, mint a nőről: a Mariners Apartment Complex ars poeticája a szomorúságnak, az erőnek, a sötétségnek és a mélységnek, ami Lana, ahogy ő látja magát, és amihez rajongói évek óta biztonsággal kapcsolódnak. Az önbizalom száma ez, amelyben megbomlik a klasszikus felállás: „I’m your man”, mondja Lana a pasijának, mintegy jelezve: nincs túl nagy gond azzal, ha egy nő is erős. Kérdés, hogy készen-e áll a másik nem az új felállásra. A Norman f*****g Rockwell! legtöbb számán érezni Jack Antonoff produceri munkáját, aki egyben zenészként is oroszlánrészt...

Az intimitás múzeuma. Feldereng egy régi emlék…...

Vannak pillanatok, amelyeket hiába próbálnánk meg elmesélni, teljességükben megragadni – annyira mélyen személyesek, meghittek, komplexek és titokzatosak –, a szavak cserben hagynak. Sokszor csak a nem beszéd fejezheti ki azt, ami maga az intimitás. Ezeket a csendeket töri meg a Manuela Dospina és Raisa Hagiu elképzeléséből megszületett Museum of Intimacy (Az intimitás múzeuma) kiállítás, amely július 27-én nyílt meg a kolozsvári White Cuib minigalériában. A két fiatal művész (Dospina 1992-ben, Hagiu 1993-ban született) olyan munkákat, fotókat és szövegeket, kölcsönkért történeteket, emlékeket és gondolatokat mutat meg, amelyek az egykor megélt intimitásérzés visszaadását kísérelik meg. A csöpp kiállítótérben alkalmunk nyílik bensőséges, önmegmutatásukban olykor nyers emberi történeteket megismerni. Családok, szerelmek, barátságok – az intimitás tapasztalásának leggyakoribb közegei – sejlenek fel egy-egy fotográfián, vagy rövid, költői eszmefuttatásban. Épp csak megvillan egy tenger felé tartó autó, egy hajnali beszélgetés, egy anya, egy kedves, egy találkozás, egy elválás – pillanatok, amelyek feltárva önmagukat, azonnal elillanak, még mielőtt giccsessé válnának, vagy végképp kiölnék szavakkal a bűbájt. Az aprócska White Cuib önmagában is egy intim közeg, és most, a júliusvégi kánikulában különösen jól esik egyedül, ráérősen végigpásztázni a kiállítást, farkasszemet nézni a sárgás-kopottas fotók néhai modelljeivel, megízlelni a vallomásokat. Mintha kedves barátokkal kávéznánk, olyan ez az intimitásmúzeum: a szövegek közvetlensége, a történetek hétköznapisága, az elkapott momentumok zavartalansága és a mesélők szívélyessége azt az érzetet keltik, hogy kiérdemelvén bizalmukat, belépést nyertünk lelkük legrejtettebb zugaiba. Ebben a felállásban mi csak ülünk, kortyoljuk a teát vagy a feketét, és hallgatunk, mert épp a másik van soron: a másik, aki csillogó szemmel vagy könnyeivel küszködve, karakán mosollyal vagy hadarva, elmond egy intim történetet az életéből, amelyet sehonnan, senki mástól nem tudhatnánk meg. Cserébe az aktív, ítéletektől mentes hallgatás és a teljes jelenlét ajándékát nyújthatjuk. Az intimitás megélése pszichológiai jóllétünk kulcsa, és minél gyakrabban, lehetőleg minél több közeli emberrel élünk át meghitt, bensőséges, bizalmas...

Készíts a profilképedből festményt!...

Ha már meguntad magad öregítését a FaceApp-pal (és az összes adatodat is ellopták mellé), akkor itt az új dili, ami festett portrét varázsol bármely erre alkalmas képből. A Massachusetts Műszaki Egyetem (MIT) és az IBM közös kutatócsapata, az MIT-IBM Watson AI Lab most létrehozott egy AiPortraits nevű weboldalt, ami mögött egy mesterséges intelligencia dolgozik azon, hogy az oldalra feltöltött fotóból egy olyan portrét készítsen, mintha azt néhány száz évvel ezelőtt festették volna meg.   A hvg.hu szerint az oldalt 45.000 klasszikus portréval tanították be, hogy képes legyen elkészíteni a felhasználó által feltöltött kép “festett” változatát. A mesterséges intelligencia különböző stílusú képet is képes készíteni, így Rembrandttól Tizianón át egészen Van Goghig bármilyen eredmény lehetséges, ám a stílusok között a rendszer válogat és nem a felhasználó. A tudósok szerint az oldal használatától a FaceApp-pal ellentétben nem kell tartani, mert a szerverekre elküldött kép a “festmény” elkészülte után azonnal törlődik. Az oldalon jelenleg nagy a forgalom, ezért előfordulhat, hogy a kelleténél többet kell várakozni a...

Éljen a szomszéd kecskéje, már Kolozsváron is!...

Egyszer csak öt kecskébe botoltam, amint szórakozottan sétálgatok Kolozsvár központjában. A kecskék olyan közvetlennek, ismerősnek hatottak, amint emberiesen, emberi méretben csoportosultak a téren, hogy attól, tudja a fene miért, derűsebb kedvem lett. Nem is azért voltak ismerősek, mert mindannyian sajtós bakkecskék voltak, és hirtelen az sem jutott eszembe, hogy erről már írt a Transindex; inkább a közvetlenségük ragadott magával, ahogy egyikük hősiesen áll a szabadság lángjával, a másikuk dinamikusan filmez, a harmadikuk toll-rakétával a hátán száguldozik, a negyedik éppen valami viccesre mutatva jóízűen nevet, míg az ötödik elegánsan, mértéktartóan egyensúlyoz két mikrofont. Persze nem „rendes” köztéri szobrokról van szó, hiszen azok mindig valami magasztos, komor, sötét dolgok, amelyek tekintélyesen a járókelők fölé tornyosulva valami történelmi időből itt maradva nehezednek a tér légkörére. Ezek „csak” ilyen bohó reklámok, ezért megengedhetik maguknak a közvetlen derűt, nincs bennük egy szemernyi sem abból a nyomasztó, tiszteletteljes pátoszból. Lehet, hogy ezért ragadják meg abban a pillanatban az ügyes-bajos mindennapi gondjaiba feledkezett erdélyi emberek fantáziáját, és csempésznek egy kis derűt, egy mosolyt a hol verőfényes, hol szürke hétköznapokba. Reklám! De mit reklámoznak? A feliratokból egyértelmű: a PressOne portált. Mégsem stimmel valami, mert gyakorlatilag a konkurenciájuknak állítottak szobrokat. Mert lám, ez a Szabadság-szobrot blasztfémizáló kecske a ProTV, és azt írja a „talapzatán”: „Köszönjük ProTV, hogy 23 éve inspiráltok, hogy szabadon gondolkodjunk.” A következő kamerás kecske a Recordert ismeri el: „Köszönjük Recorder, hogy lehetővé teszitek, hogy minden eseményt úgy éljünk meg, mintha ott lennénk.” A villámgyors figura felirata a HotNews erényét emeli ki: „Köszönjük HotNews, hogy 19 éve a leggyorsabb, ellenőrzött híreket hozzátok.” A nevető, ironikusan kárörvendő barátunk természetesen csak a Times New Roman lehet, nekik azt köszönjük, hogy „nevetésre bírnak, mikor sírnunk kellene”. Az egyenes gerincű, féllábon is egyensúlyozó pedig az EuropaFm: „Köszönjük, hogy 18 éve kiegyensúlyozott tartalmat szolgáltattok”. Azért a legkekeckedőbb...

Szuflé: víz, vér és fény. Három lemezt ajánlunk a hétvégére Júl06

Szuflé: víz, vér és fény. Három lemezt ajánlunk a hétvégére...

Kevesebb dolgot viselek nehezebben, mint a nyarat, ezek egyike pedig a ránk erőltetett optimizmus. Nem tudom, mikor és ki döntötte el, hogy nyáron önfeledtnek és lazának kell lenni, de szeretnék most azonnal ellenkezni. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Három olyan albumot javasolok most meghallgatásra, amelyek kicsit elterelnek a hamis felhőtlenségtől és finoman a mélybe rántanak, de csak azért, hogy aztán újra felszínre kerüljünk. Szubjektív hétvégi playlist következik. Thom Yorke harmadik szólóalbuma az Anima tökéletesen illeszkedik a Rák havába, főleg azért, mert nőkről, álmokról, szorongásról és a fulladás közelségéről szól. A Radiohead frontembere kicsit elektrósabbra veszi most a formát, nincs épp olyan sok lassúság, köd és homály, a szorongás inkább a glitchekből, a bizonytalanságból, a vibrálásból származik. Ezen a lemezen Yorke hol levegő, hol víz után kapkod, mélyrepülésben és mélymerülésben van, de valahogy nem is bánja, mert egyszerűen már nem bírja elviselni, ami van. Az Anima dalszövegei repetitívek, loopoltak, álomszerűek, abban az értelemben, hogy a tudatalattit szántják fel. Disztópikus képek, félelmek, a test, a tudat, az én szétbomlásának tapasztalata, a nyomasztó menekülésvágy, épp csak valami halovány emléke a természetnek, itt-ott madarak, halak, spirálok, vortexek, inkább rémálom, árnyoldal és dezintegráció, mint a finom női báj. Az Anima intenzív album, a végére teljesen felkavart állapotban hagy ott a semmi közepén, nem ölel meg, magunkra hagy. A pusztulás és önpusztítás lemeze, amelyben az eddigi formák, korlátok, kötöttségek nem tarthatók, a mozgás szükségszerű és a változás elkerülhetetlen. Álom és ébrenlét, élet és halál, ember és állat, nő és férfi, régi és új között ollózás az Anima, és inkább a szobában hallgassuk meg, mint a strandon.  Jenny Hval Blood Bitch albuma 2016-ban jött ki, de épp most van kedvem hozzá, ezt hozta elő az Anima, meg amúgy is: nyáron is menstruálunk. A norvég zenész-énekes egy egész lemezt...