Könyvnap: mit olvas a Transindex?

Minden napra jut egy világnap, valami megünnepelni való,  és fárasztó is követni a jeles napokat. Van azonban néhány, ami mellett nem szeretnénk elmenni, ilyen április 23-a, a könyv világnapja is. Arra gondoltunk,  anélkül, hogy bármilyen okosszöveget az olvasás hasznosságáról most összekalapálnánk, csak simán megosztjuk  veletek legutóbbi olvasmányélményeinket. Meg olvasási szokásainkat. Van itt mindenféle, lehet inspirálódni, lehet kommentben megírni, hogy ki mit olvas, lehet javasolni jó könyveket nekünk is, másoknak is. Mert alapjában hiszünk abban, hogy nemcsak a Facebookot meg az Instagramot kell elolvasni, sőt még a Transindex napi átböngészése sem elég 🙂

Hunor: Nádasdy Ádám – Szakállas Neptun

Ahogyan a közélet, úgy a kíváncsiságom sem szűnik meg a szerkesztőséget elhagyva. Ezért is szeretek olyan könyveket olvasni, ami másfajta élethelyzeteket is kipróbálni enged. A szakállas Neptun is ilyen.

Nádasdy Ádám novelláskötetén keresztül beszél a melegségről (és a ’60-as, ’70-es, ’80-as évekről), akik pont olyanok, mint bárki más, mégis olyan kalandokba keverednek, amelyekbe mások nem.  A 12 novella szereplői, a középiskolás diákoktól az értelmiségiig, különböző hétköznapi élethelyzeteken keresztül vezetnek végig az identitáskérdésektől az életszervezésig.

Engem magukkal ragadtak a könnyed hangvételű, ám személyes történetek, amelyekben Nádasdy a melegek szerelmét önmagában és a társadalommal való viszonyulásukkal is megmutatja, szókimondóan és valósághűen.

A kidolgozott karakterek és leleményes történetekből így olyan kérdésekre is választ kapunk, hogy milyen egy kamasz szerelem, amit az osztálytársak elől is titkolni kell. Hogyan éli meg egy magyar fiú, ha Angliában melegbárt keresve éppen egy rendőr akarja útba igazítani. Milyen gondolatok sző egy értelmiségiben egy fiatal fiú szerelme. Egy baráti társaságban mi történik, ha a kirándulás során rájönnek, itt többről van szó, mint barátságról.

 

 Emese: Sofi Oksanen – Norma

A Sztálin tehenei volt az első Oksanen-regény, ami a kezembe került, aztán a Mikor eltűntek a galambokat is elolvastam. A Normát kölcsönkértem, és ha valakinek megvolna a Kutyafuttató, jelezze, mert nem bírok leállni az Oksanen-szövegekkel.

A Normában gyakorlatilag benne van minden olyan lényeges jelkép és motívum, amelyről felismerhető Oksanen univerzuma. Egy többgenerációs, országokon átnyúló történet, a főszereplők pedig olyan nők, akik természetesen az egyenjogúságért harcolnak. A regény kulcsfontosságú jelképe a haj, a hősnőnek, Normának hihetetlen gyorsasággal nő a haja, nem csoda, hogy a Lambert-klán tagjai, akik többek között termékenységi klinikát is üzemeltetnek és szépségiparban utaznak, mindenáron megszereznék a csodahajat.

A szerző nagyon gondosan építi fel a regény szimbólumrendszerét, és megdöbbentő összefüggésekre világít rá: hogy a hajnak évezredek óta milyen kiemelt szerepe van a nők életében, sokáig a hajhossz alapján, viselési módjából lehetett megállapítani, hogy valaki férjes nő-e vagy pedig nem az. Büntetni is hajvágással büntettek: aki uralja a hajat, uralja a nőket. A regényben kereskednek a hajjal, gyakorlatilag ugyanolyan feketepiaca van, mint a fegyver- vagy drogkereskedelemnek, és Oksanen nagyon komoly kérdéseket vet fel ennek kapcsán. Csak egy példa: miért van a szépségipar is a férfiak kezében, és miért szolgálja a nők önbecsülése helyett a másoknak való megfelelést?

A Normán kívül persze ott van egy nagy kupac könyv mindig az íróasztalomon, ami olvasásra vár, illetve rövid írásokat tartalmazó kötetek az éjjelilámpa mellett, amelyeknek szövegei teljesen kikapcsolnak, illetve imádom újra olvasni egyik-másik írást belőlük (Báthori Csaba: Séta gyakorlatok, Balla Zsófia: A darázs fészke) meg néhány e-köny, amit laptopon olvasgatok, ez viszont eléggé fárasztó (nincs ebook-olvasóm, sajnos), és a fiammal párhuzamosan is olvasok vagy újraolvasok könyveket, mert ha valami hozzáadhat az olvasásélményhez, az mindenképpen annak a megbeszélése, megosztása valakivel. Most éppen Zágoni Balázs Fekete fényének második része, az Odaát van terítéken.

Annamari: Máté Gábor: Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja

Van már jó néhány felkapott magyar sztárpszichológusunk, akiket cseppet sem árt azonban fenntartásokkal kezelni, néhányuktól meg nagyon hevesen eltanácsolnék mindenkit (pl. Bagdy Emőke), de szerencsére Máté Gábor nem ilyen. Bár a témák, amelyeket könyveiben körüljár, jórészt a pszichológiához kapcsolódnak –, valójában nem is pszichológus, hanem szakmáját tekintve Kanadában praktizáló orvos, aki többek között a függőségek kutatásával és kezelésével foglalkozik.

Ez a könyvét azért szereztem be, mert arra voltam nagyon kíváncsi, hogy a mobillal a kezében született Z-generáció koncentrációs zavara mennyiben tekinthető általánosnak, mennyiben számít „diagnosztizálható” figyelemzavarnak, illetve a tágabb társadalmi kontextusban értelmezhető jelenség, vagy mégis inkább az egyéni családi történetekben kell keresni az okait. Így a felén túl azt tudom mondani, hogy a könyvet csak bátor és önmagukkal szembenézni akaró, merő szülőknek ajánlom, mert bár mélységesen empatikus minden lehetséges szereplővel szemben, senki nem fogja megúszni önreflexió nélkül. Ráadásul Máté Gábor nemcsak magát tartja figyelemzavarosnak, de három gyermekét is hiperaktív figyelemzavarral diagnosztizálták – vagyis ha van valaki, aki hitelesen tud erről a problémáról beszélni, ráadásul többféle perspektívából is, akkor számomra ő az.

Kata: Normális emberek

Én az utóbbi években arra szántam rá magam, hogy főleg a magyar irodalom klasszikus és posztmodern nagyjait, de persze más “kötelezőket” is megismerjek, a koronavírusos periódusban például kimondottan erdélyi szerzők köteteit vettem sorba. Középiskolában nálam nagyrészt teljesen kimaradt az olvasási élmény, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Valahogy elundorodtam az “érettségire való készülés” kötelező értelmező szövegei miatt, most utólag pedig azt érzem, hogy sokkal kevesebb vagyok a környezetemben élőkhöz képest. Ezt próbálom valahogy pótolni, főként ajánlások és beszámolók alapján.

Hogy mit olvasok épp? Mivel a sofőrvizsgára is készülnöm kell (ergo a KRESZ szabályokat összegző könyvet kell kívülről fújnom), szabadidőmben valami egyszerűbbre és könnyebbre vágytam, ezért kértem kölcsön egyik kollégámtól a Normális emberek c. kötetet. Több olyan visszajelzést láttam/hallottam, hogy hát ez igazából tök jó könyv, meg a történet ihlette sorozat is nagyot durrantott.

Még nem értem a végére, szóval nem tudom, hogy mi a befejezés, ami azért eléggé meghatározó egy könyv kiértékelésében. Mikor az első pár fejezeten túl voltam, kicsit pironkodtam magamban, hiszen egy olyan tinédzsernek éreztem magam, aki a Twilightot, vagy a Szürke 50 árnyalatát olvassa a takaró alatt. De ezzel igazából nincs is semmi baj, szóval hagytam, hogy magával ragadjon a történet, Marianne és Connel bénázásai. A könyv nem szól igazából másról, mint a két főszereplő fejlődéstörténetéről. A történetük  eléggé nyomasztó, s mint így, elnyugtázza az olvasó magában, hogy hát igazából minden el van cseszve, és ez van.  Erről olvasni azonban nem is annyira rossz.

Nos, ennyi, semmi extraság! 🙂

Horváth-Kovács Szilárd: Arisztotelész és Heidegger

Nem vagyok könyvfogyasztó, ebben az értelemben nem olvastam ki utoljára semmit. Két szerzőtől szoktam egy-két könyvet folyton elővenni, beleolvasni, kijegyzetelni valamit. Kiviszem a konyhába – a tintapecsét jól megy a kávéfolttal, fecsegjen akárki, amit akar –, majd visszateszem a polcra, hagyjanak már békén. Aztán két-három nap és megint az éjjeliszekrényen van a Lét és idő, vagy A metafizika alapfogalmai. Azon kapom magam éjszaka, hogy egy online ógörög szótárban bogarászom a Metafizika egyik fogalmának a jelentésárnyalatait. Úgy látszik dolgom van a két szerzővel. Mert valami nagyon-nagyon nem stimmel azzal, ahogy felfogjuk a természetet, valami nincs rendben a technikai-tudományos elképzeléseinkkel. Lásd klímaválság és világjárvány. Évek óta így teszem-veszem Arisztotelészt és Heideggert, de sosem voltak aktuálisabbak, mint 2021 első felében. Persze, meglehet csak többet csodálkozom, lám mi történik a világban; vagy csak unatkozom, mert nem tudok aludni.

Gál Laci: Jane Austen – Levelek

Miután karácsonyra elkészítettem Vallasek Júliával az interjút Jane Austen leveleiről, végre most már el is olvastam azokat a Koinónia kiadásában. Személyes hangvételű leveleket olvasni olyan érzés, mint amikor egy ismertelen társaságba csöppenve csak bambulunk, mert még szoknunk kell a közeget. Az első néhány oldal most is ilyen. Ismerkedünk a szereplőkkel, miközben ők a legnagyobb természetességgel tesznek olyan utalásokat, amiről természetesen fogalmunk sincs. Mintha direkt ki akarnának zárni. Ebben az esetben az írójuk sem tartja magát ahhoz a szabályhoz, amelyet egyébként ő maga fogalmaz meg a regényekről az unokahúgának küldött levelében, hogy nem kell sok szereplő, egy tucatnyi bőven elegendő egy történethez, mert itt aztán több testvér, számtalan unokahúg, rokon, barát és ismerős sorakozik. Ha a kezdeti zavarunkat sikerül legyőzni, akkor nyert ügyünk van.

Szerencsére az én kezdeti zavarom a függelékben található családfa alaposabb áttanulmányozása jelentősen csökkentette, hogy aztán szépen sorban megismerkedjem az életének fontosabb karaktereivel, és a végére már nagyon is a szívhez nőjön csípős megjegyzései miatt is annyira szerethető Jane. Most sajnos nincs happy end.

Egyébként nagyon nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mit olvasok, mert legalább négy könyv van, amit mostanában elő-elő szoktam venni, négy teljesen különböző témában. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sorsa engem nem szippantott annyira, hogy hirtelen végére jussak, de nem adtam fel teljesen, van egy magyar alkotmánytörténeti (tan)könyv, amit csak úgy for fun szoktam olvasni, illetve Zakariás Erzsébet az erdővidéki asszonyéletről szóló néprajzi munkájának is nekifogtam már, de annak sem jutottam még a végére. Néha még közbe jön egy-egy munka, mint legutóbb A bicikli kultúrtörténetéről szóló, ami egyébként izgalmas olvasmány volt, hogy aztán végképp ne legyen linearitása az olvasásnak.

Comments

comments