A héten ünnepeltük Benedek Elek születésének 160. évfordulóját, (ami egy ideje a magyar népmese napja is, és mi ennek apropóján készítettünk egy mesés tesztet), és ezt sokan elég sok helyen megünnepelték. Például Baróton felavatták Gergely István egész alakos bronzszobrát Benedek Elekről. Én mégsem erről akarok írni, hanem Király Károly visszaemlékezését szeretném megosztani arról, hogy 50 évvel ezelőtt miként alapították meg a Benedek Elek Emlékházat. “Az emlékezetemben még mindig élénken él, amikor ’68 telén Kisbaconon keresztül vadászni mentünk Ceaușescuval és kíséretével. A főtitkárnak elmeséltem, hogy ebben a kis faluban élt egy „magyar Creangă”, akit úgy hívnak, hogy Benedek Elek. Többek között megemlítettem neki, hogy van egy Többsincs királyfi című gyerekmeséje, és azzal fejeztem be, hogy létre kéne hozni a szülőházában egy emlékházat. Ceaușescu rábólintott, hogy „Bine, bine” (Jó-jó!). Erre azt mondtam: „Atunci vă trimit in scris” (Akkor elküldöm írásban). Néhány nap múlva elküldtem neki a dokumentumot, amire hamarosan meg is érkezett a Központi Bizottság jóváhagyása az emlékház létrehozására. Ha ez a jóváhagyás nem lett volna meg írásban, rég felszámolták volna, de így senki sem mert hozzányúlni az emlékházhoz” – ez a kedvenc részem az emlékezésből, de érdemes végigolvasni. Aki arról szeretne többet tudni, hogy ki is volt Király Károly, annak a Transindex Erdélyi életutak című videós portrésorozatát, abban szerepelt Király Károly...

Minden csíkinek brééking! Aki meg nem az, az most betekintést nyerhet a 2000-es évek végi csíki rapszcéna egyik meghatározó figurájának, Bajnának a munkáiba. Szóval itt van, megérkezett Bajna rapeposzának, a Respekt a vérnek a második része. Ha csíki vagy, akkor a 2010-ben Detty közreműködésével megszületett első rész óta tudod, hogyha a Tudor negyedben jársz, akkor kinek kell adni a respektet. És persze, ha csíki vagy, akkor azt is tudod, hogy respekt jár a városnak, de respekt a spanoknak is, akik veled nyomulnak.  Ugyanakkor emlékezned kell arra is, hogy respekt jár azoknak, akik már elhunytak.  A respekteket géppuska sebességgel durrogtató Bajna ebben a nagy sikerű számban már utal arra az irányvonalra, amelyet máig és egyre erőteljesebben képvisel, amikor azt mondja, “respekt a határon túli magyaroknak, akik a leginkább megtörtek, de meg nem hajoltak”, illetve “respekt a nemzetnek”, majd azzal tromfol rá, hogy “torkom szakadtából ordítom: Vesszen Trianon! / a bitófára veletek, elveszni hazám nem hagyom”. Persze már az erre érzékenyeknek, a cím egyértelmű utalást tesz arra, hogy kinek is jár az igazi respekt (ld. egy vérből valók vagyunk).  Azonban a mély beleéléssel felkarcolt szavak ellenére a műben inkább az egzisztenciális szenvedés domborodik és a bűnös emberiség ostorozásának régi hagyományára történik utalás az olyan énekbetétekkel, mint “a feszületek lángolnak égnek, a bűneink az egekig égnek”. Ha már az énekbetéteknél tartunk, itt érdemes kiemelni Bajna másik stílusjegyét: a rímek ütemesen bevitt veséseinek énekbetétekkel való megtörését, amelyek hol elmélyítik a fájdalmat, hol erőt adnak úgy a lírai én, mint a hallgatóság számára. Nem hiába viszont a 142 ezer megtekintés a számon, hiszen a rímek jól pörögnek és a klip is jól átadja a 2000-es évek végének Tudor negyedi hangulatát (a helyet közelebbről ismerőknek még pontosabb koordinátákkal szolgálhatok, ha azt mondom a Copiloros-életérzést). A Respekt a vérnek 2. azonban elmarad...

A magyar országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, és egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. A trianoni békeszerződés 99. évfordulóján sirámok és a Nem, nem, sohák! helyett az Átlátszó adatvizualizációs projektjének, az Átlónak a kezdeményezését mutatjuk be arról a drámai vándorlásról, amely az I. világháborút követően indult meg a történelmi Magyarország területén. Az Átló interaktív térképre tette az 1918 és 1928 között Magyarországra érkezett menekültek neveit, a korábbi lakóhelyüket, foglalkozásukat és a Magyarországra érkezésük helyét. A térkép alapját Dékány István Trianoni árvák című könyvéhez összegyűjtött adatbázis adta, amelyet nemrég tették közzé kereshető formában a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja valamint az MTA-Lendület Trianon 100 Kutatócsoport. A közel 16.000 személy adatait – amely a 400-420 ezer menekült csupán töredéke -, tartalmazó adatbázis mögötti történelemről Dékány könyvének ismertetője így szól: “Az első világháborús összeomlás után az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai és a szomszédos országok megkezdték a területfoglalást. A magyar állam vezető tisztségviselőit hűségeskü letételére kötelezték, akik ezt megtagadták, azokat kiutasították országukból. Az anyaország a marhavagonokban érkező menekültek jelentős részének nem tudott sem állást, sem lakást biztosítani, így azok hónapokig, évekig a vagonokban várták sorsuk jobbra...

Csütörtök éjszaka az RMDSZ politikusai őrt állnak az úzvölgyi katonai temetőben, nehogy a dormánfalviak az éjszaka leple alatt felavassák a katonai emlékművüket. Ez az őrt állás pedig kísértetiesen emlékeztet minket valamire: Night gathers, and now our watch...

Az én Odüsszeiám akkor kezdődött, amikor utána akartam járni Lucian Boia történész “szekus-ügyének”. Ez többé-kevésbé sikerült is, de az volt az ára, hogy kénytelen voltam mindenféle oldalakat átböngészni. És akkor egyszer csak ott állt előttem minden-mindennel összefüggésbe rendeződve. Megértettem, melyek azok az általam eddig nem ismert titkos szálak, amelyek összetartják a román közéletet. Történetünk közvetlenül a rendszerváltás után kezdődik, habár, ha jobban belegondolunk talán még azelőtt. 1989. december 31-én nagy volt a nyüzsgés a bukaresti Intercontinental Hotelben, hiszen az ország első civil szervezetének alapítói készültek megmutatni magukat a nyilvánosság előtt. A Csoport a Társadalmi Párbeszédért (Grupul Social pentru Dialogul Social – GDS) alapítója – az Evenimentul Zilei “lelepző cikke” szerint – két, idegen hatalmaknak kémkedő személy volt. Az egyikük Silviu Brucan, aki a KGB-nek kémkedett, nem mellesleg meg a Nemzeti Megmentési Front (FSN) tótumfaktumának számított. A másikuk pedig Alin Teodorescu – és itt kapaszkodjanak meg! – magyar kém volt. A lap állítása szerint Teodorescut Horváth Andor erdélyi magyar esszéíró, műfordító, szerkesztő szervezte be, még a nyolcvanas években a Román Akadémia Világgazdasági Intézetében. Az egész pedig onnan derült ki, hogy Teodorescu gyenge kémnek bizonyult és lebukott. Az Evenimentul Zilei tovább fűzve a szálakat, azt is kiderítette, hogy Horváth Andort és Teodorescut kicsit később ott találjuk a GDS megalapítása körül is bábáskodó – dobpergés! – Soros György alapítványában. Horváth részt vett a szervezet megalapításában, míg Teodorescu 1990-től 1996-ig volt az alapítvány tanácsának elnöke. Az összeesküvések kusza tengerében a magyar vonulat 2004-ben bukkan fel újra, amikor Teodorescut kinevezik Adrian Năstase akkori miniszterelnök “kancelláriájának” miniszteri rangú vezetőjévé. Kinevezése után három nappal pedig, csodák csodája, Năstase jóváhagyja az aradi Szabadság-szobor újraállítását. Az összefüggést szállító Evenimentul Zilei szerint az emlékmű egyébként arról a tizenhárom aradi tábornokról emlékezik meg, akik 40 ezer (!) román parasztot mészároltak le. A konteó-hívők bánatára a...

Egészen friss hír, hogy a 2021-es kisérettségin már külön tételsor szerint vizsgázhatnak román nyelvből a magyar diákok. Valóban nagyon örvendetes fejlemény, bár mivel éppen mostanában ismerkedtem az ötödikes lányom magyar tannyelvű osztályoknak szánt, speciális román tankönyvével, nem tudom, hogy ez segít-e rajta bármit is. Mert már az 5. osztály legelején teljesen elveszítette a fonalat. Magyar osztályoknak szól a tankönyv, valószínűleg ezért került egy budapesti látkép a borítóra, az Országházával: de sajnos ez az otthonosság-érzeten amúgy nem sokat javít. Szülőként rögtön az első szöveges leckével én is kemény kihívás elé vagyok állítva: Ajungând la codrul de al șaptelea, unde se sfârșea împărăția bosoarcei, mânzul cel răpciugos se scutură o dată și pe nesimțite se prefăcu într-un frumos cal înaripat, cum nici mai înainte de aceea, nici după aceea n-a mai fost altul. – Acum ține-te bine, îi zise calul, fiindcă am să te duc cum nu s-a mai dus voinic de pe tărâmul ăsta pe celălalt, căci am și eu o soră acolo și pe ea mă duc s-o caut. Băiet Sărac era amețit de repeziciunea cu care trecea peste codru și se slobozea în urmă spre tărâmul celălalt prin o largă deschizătură de la cealaltă parte a codrului. Când își veni în fire, el se afla față-n față cu calul său, care se scutură o dată, acum de a doua oară, se prefăcu într-un Făt-Frumos cu plete lungi și grăi… Nem is idézem tovább, pontosan ilyen nyelvezetben folytatódik… (Itt amúgy lehet tanulmányozni a teljes tankönyvet.) Nem akarok rossz lenni, de most tényleg muszáj volt ilyen szavakat használni, mint: mânzul cel răpciugos, se slobozea, a grăi, a veni în fire? Aztán kicsit később van még itt azimă, inbuca, friptură de potârniche bine rumenită, două chisele de dulceață, toiag… És az egész nyelvezet annyira nehézkes, archaikus, cseppet sem hasonlít a...