Szatmár, egy gazda nélküli város...

Az ünnepek között Szatmáron jártam, úgy két órát járkáltam a belvárosban. Aznap nyitva voltak a boltok, nagy volt a jövés-menés. A karácsonyi kajavásár árusai is kint voltak még. A nagyáruházban kiszúrtam egy kínai gipszfestményt, a biztonsági őr közel jött és úgy három méterről nagyon nézett, hogy tudjam, amennyiben el szeretném lopni az 1×1 méteres, durván 3-5 kilós tárgyat, hát nem lophatom el. Ránézek a legdominánsabb nézésemmel, de azt nem árulom el, ezután mi történt. Egy 8-9 éves ikerpár lánymikulásnak öltözve unatkozik a játékbolt előtt. Odébb két szobafestő álldogál minden azonosítható szándék nélkül és láthatóan jól elvannak a melegben. Egy Adidas rucis, bajszos, pocakos apa éppen cipőt választ a mögötte kullogó lányarcú kamasz fiának, de sokallja a Stone Creek árait. Végül választ egy kék, fordított bőr mokaszint, azt hiszem magának. Az áruház előtt egy ügynök olyan késről tart kétnyelvű prezentációt, amivel dekoratív girlandokat véshetünk a gyümölcsökbe. A srácot mintha atomtöltet működtetné. A főtéren Enya, aztán pattogós jazz szól kacsahangon, mint a Jó reggelt, Vietnámban. Egy kávézóban Illy a kávé, ott verek tábort. A zene ugyan rádió, de nem hangos, a füst is elviselhető. Szinte minden asztalnál párosával barátnők ülnek. Vannak közöttük egészen jól öltözöttek is, de a pultnál nagyon rontja a képet egy enyhe terpeszben álló, rózsaszín ingben hunyorogva nézést erőltető Adonisz – de a pultos lány biztos nem értene velem egyet. Az utcán sok helyen látni beszélgető embereket. Gondolom véletlenül futnak össze és megállnak dumálni. Egy létrát cipelő, bollywoodi színésznő-arcú, plakáttoló lányon kívül senkit nem láttam sietni, ráérnek az emberek. Vagány, nem? Ami viszont a díszletet illeti, nem találok okot a lelkesedésre. A belváros lelakott, a járdák szétrepedezve, az épületek olyan benyomást keltenek, mintha évek óta nem szellőztették volna ki őket. A polgármesteri hivatal terén egy 89-es emléktábla. El van repedve, a rozsdás csavarok...

Rommagyar városok: OK és NEM OK nov11

Rommagyar városok: OK és NEM OK

Az alábbi táblázatban azt összegeztem, hogy nagyon szubjektív tapasztalataim szerint az én-te-ő rendszerben  „OK”-nak vagy „nem OK”-nak tekintik magukat az általam jobban ismert városi mikrokozmoszok magyar értelmiségijei. Nem azt értékeltem, mit mondanak ezek az emberek, hanem azt, hogyan mondják. A túl sok hencegés adott esetben frusztrációt takarhat. Ha nagyon gyakori, hogy két értelmiségi alaptevékenysége az, hogy egy harmadikat fikáznak, azt jelzi, hogy némileg lenézik saját közegüket. Ha nagyon sok az utalás arra, hogy bezzeg máshol jobban mennek a dolgok, nagyon erős provincia-érzést jelez, és a nagy eseményekből való kimaradás szeparációs szorongását. A legjobb egy értelmiségi közösségnek, ha az én-te-ő tengelyen minden változó OK. Szabad, pozitív, nyitott közeget takar. Ez nem függ sem a közösség méretétől, sem a helyi színház UNITER-díjainak számától. Ez egy szociálpszichológiai adottság. Minél több a “nem OK”, annál valószínűbb, hogy az értelmiségi közösség fogva tartja saját magát.    ...