Kaukázusi libegőn. Barangolás Tbilisziben 4.

Narikala-vár, húszméteres Grúzia Anyja-szobor, vízesés a botanikus kertben, vidámpark, plázák, sétálóutcák, luxushotelek, “Tbiliszi tengere”, hatalmas hegyek, Sztálin-múzeum Goriban: külföldi turisták milliói látogatnak évente az országba. Idén az első nyolc hónapban már meghaladta a 3,5 milliót a turisták száma Grúziában: a legtöbben Törökországból, Örményországból, Azerbajdzsánból és Oroszországból érkeznek. Másfél nap városnézési program persze nem volt elég Tbilisziben még a kötelező látnivalókra sem, de az egyik fénypont az volt, amikor beültünk a libegőbe, amely fölvitt a Narikala-várhoz. >> Korábbi bejegyzések Tbilisziről >> Rengeteg a turista Tbilisziben: oroszok, közel-keletiek, európaiak töltik meg a belváros magjának számító sétálóutcákat, klubokat, kocsmákat, hoteleket. A Narikaláról jó kilátás nyílik a dimbes-dombos városra. Kartlis Deda, azaz Kartli Anyja (Grúzia Anyja, “Mother of Georgia” a turistáknak) szobra. A grúzok Grúziát Sakartvelonak, nyelvüket pedig kartulinak nevezik (ez a dél-kaukázusi kartvéli nyelvek családjába tartozik. Kartli az egykori grúz királyság központi régiója. Mozgóárus a Narikala lábánál, szekere babakocsiból készült. Sok, hasonlóan lepattant vagy improvizált járgány szolgál bódéként. A szoborhoz vezető sétány szélén egy bekerített terület is volt, amelyen a következő felirat állt: “Görögország tulajdona”. Turisták százai posztoltak képet róla (néhány éve még egy romos épület volt ugyanezen a helyen), és tanácstalanul kérdezgették egymást különböző fórumokon, mi is ez? Ezt azért tudom, mivel én is jó sokat keresgéltem válasz után, ugyanis a helyszínen nem kaptunk infót erről. Végül egy görög EVS-önkéntes blogbejegyzéséből kiderült, a görög állam megvásárolta az egykori épületet, hogy a mindenkori görög nagykövetek számára rezidenciaként szolgáljon, ám a felújításra soha nem került elég forrás. (Egyébként számos más népcsoport mellett görögök is éltek, élnek Grúziában.) Ez valami nyereményes játék, lesből fotóztam a működtető bácsit és az érdeklődő turistákat. Narikala lentről nézve. A domb lábánál luxusrezidenciák és hotelek, vendéglők. A vár lábánál egy kis patak csordogál, melynek mentén szépen kiépített sétányon haladva a Grúziai Nemzeti Botanikus Kert vízeséséhez...

Térfoglalásról, kisebbségekről és csakazértis testvériségről. Barangolás Tbilisziben 3....

A hotel, ahol Tbilisziben laktunk, a Sameba katedrálishoz közel található. A szálloda a kevés, szépen felújított régi házak egyike a környék romos ingatlanjai között. A közeli piacon örmény nénitől vettem – jó drágán – a gyümölcsöt, alkudni sose tudtam, s későn jutott eszembe, kihasználhatnám az „etnobiznisz” lehetőségét. Azért elmutogatom valahogy, hogy félig-meddig én is örmény vagyok, igaz, egy sok évszázada nyelvileg asszimilálódott közösségből. Ráncos, fekete arca mosolyra derült. Valóban fontos a vér, a számon tartott, még ha kuriózumként is felfogott származás? (Most olvastam Kali Kingánál: ez a „szituatív örmény identitás”). Mégsem ez az, ami fájdalmas otthonosságérzéssel tölt el az udvarterekre emlékeztető, macskaköves, szűk utcákon sétálva, a grúz főváros Havlabar (Avlabari) nevű, régi negyedében. A Samebát, a Kaukázus legnagyobb katedrálisát a kilencvenes évek végén húzták fel, a szentháromságnak szentelték, van egy hatalmas és gondosan ápolt parkja, benne tavacska, hattyúk, rózsák. Első belvárosi sétánk odavezetett. Gyerekükkel sétáló anyák, padon pihenő bácsi, fotózkodó turisták, kegytárgybiznisz ezerrel. Felmásztunk a toronyba is, a hatalmas és súlyos ércharangon Szent György látható. Öli a sárkányt. Sameba Nem igazán érdekelnek a templomok, főleg ha újak, Dobrudzsában kicsit templommérgezést is kaptam, szóval első alkalommal nem mentem be – figyelmeztettek, amúgyis be kellene kötnöm a fejem egy kendővel, ha be akarnék. (Aztán kiderült, ez nem annyira fontos, mint a térden felüli rövidnadrág viselésének tilalma.) Viszont utólag rákeresve a Sameba történetére, egyre inkább érdekelni kezdtek a részletek. Több olyan forrást találtam, miszerint kegyeletsértésig elmenően durva visszaélések történtek a templom és kolostor építése során. A helyszín egykor az örmények temetője volt, amit nagyrészt ledózeroltak. Az egykor jelentős, de mára már csökkenő (szintén ortodox vallású) örmény közösségnek Tbilisziben több tucat temploma volt, ami most vagy romokban hever, vagy a grúz ortodox egyházé lett. Míg a 19. század elején a város lakosságának többségét alkották az örmények, a 20....

Gasztrotúra a Kaukázusban. Barangolás Tbilisziben 2....

Badrijani és pxali vagy pkhali, azaz feltűrt, grillezett padlizsán, mogyorót tartalmazó spenótgolyócskákkal Hogyan járulj hozzá országod gasztrokultúrájának népszerűsítéséhez, és hogyan ébreszd fel a vágyat különböző kulturális háttérből érkező emberekben, hogy visszatérjenek, sőt másokat is meggyőzzenek arról, ez egy jó hely? Hát például úgy, hogy ne menj a biztosra, hanyagold a kontinentális reggeliket, kóstoltasd meg velük bátran a nemzeti konyha ismertebb és kevésbé ismert remekeit. Így ízelítőt adsz a helyi kultúrából, de közben fenntartod az éhes kíváncsiságot is: a turistában kialakul az érzés, hogy még annyi felfedezni valót rejteget az ország, hogy okvetlenül vissza kell térnie. >> Tárkonyos limonádé, friss füge és Sztálin-kép az ablakban: barangolás Tbilisziben 1. A hacsapuriról valószínűleg sokan hallottatok, ez egy kenyér- vagy lepénytészta, amelynek közepébe sajt, lágy vagy keményre főtt tojás, vaj kerül. Ez annyira finom és népszerű, hogy háromszor is megkóstoltam különböző formáiban (van gyorskajáldás verzió is), ugyanígy a tört, fűszerezett babbal töltött lobianit, de mindig olyan gyorsan elfogyott, hogy egyetlen használható fotóm sem maradt ezekről.:) Na de ott van még a kinkali, ami gyakorlatilag egy tésztaszatyor, amibe fűszeres töltelék kerül, ez lehet húsos vagy vega, pl. gombával. Késsel-villával enni hatalmas öngól, mivel azonnal kifolyik a leve, márpedig egyesek szerint pont az a lényeg benne, hogy megidd a szatyrocska tartalmát, a többi csak körítés. A helyes módszer, hogy kézzel megfogod a szárát, mint egy csokrot, óvatosan kiharapod, kiszürcsölöd belőle a levet, aztán megeszed. Ha evőeszközt nem is, de rengeteg papírszalvétát használsz el e művelet közben. A grúzok amúgy nem eszik meg a “farkat”, azaz a tésztabugyor csokros részét. Én megettem, mert úgy tanítottak, hogy a kaját nem szabad pazarolni.:) Olivie – saláta majonézzel. Állítólag orosz eredetű kaja, de hát ismerjük mi is francia eredetű “böffsalátaként” az egyik verzióját. Sok variációja van, a fenti képen lévőben haldarabkák is voltak A...

Tárkonyos limonádé, friss füge és Sztálin-kép az ablakban: barangolás Tbilisziben 1....

Képzelj el egy metropoliszt a hegyek között, ahol negyven fok van, szélcsend, és öt hónapja nem esett az eső. Ez Tbiliszi, Grúzia fővárosa. Kicsit körülményes ide eljutni Kelet-Európából, mivel sem Magyarországról, sem Romániából nincs direkt járat. A hat évvel ezelőtti orosz-grúz konfliktus hatásai észrevehetetlenek a mindennapi életben, úgy értve legalábbis, hogy teljesen biztonságos idejutni. Isztambul az egyik leggyakoribb tranzitállomás, ahol váltani lehet. A török légitársaság egész okés, viszont jóval drágább, mint a fapados járatok – a Budapest-Isztambul-Tbiliszi-Isztambul-Bukarest útvonal 341 euró volt Tbilisziben a légkondi kötelező kellék. Estére az idő lehűlt harminc fokra, mivel érkezésünk örömére csepergett egy pici eső a felhős égből. A szubtrópusi klíma viszont olyan előnyökkel jár, amit nagyon lehet értékelni a pityókaországokból érkezve: szlovákiai kollégám és én is hitetlenkedve majszoltuk a friss fügét, amit a fáról leszedve a kezünkbe nyomtak. Van gránátalma, mandarin, kivi, sok szilva- és barackféle. Minden ház udvarán szőlőlugas. Akármilyen pici is egy-egy udvar, a lakók próbálják kihasználni a természetes zöld ernyő védelmét, sokfelé láttam repkényt, s ha másra nincs hely, legalább cserépben tartanak növényeket a pici teraszokon. Sok a fa a városban. A hőség ellen helyenként vízzel locsolják nemcsak a növényzetet, de az utakat, járdákat is. Apropó víz. Még van elég, úgy tűnik, de néha vannak vízkorlátozások, hivatalosan a vezetékjavítások miatt. A várost a Mtkvari (Kura)-folyó szeli át, és szélén egy hatalmas mesterséges tó is húzódik, amit még az ötvenes években alakítottak ki. Ez a víztározó a „Tbiliszi-tenger”, fürödni, halászni is lehet benne, és az Aragvi-folyó táplálja. Van még két másik víztározó is a főváros mellett, s amíg a kaukázusi gleccserek kitartanak, a folyó is kitart… Amikor a reptérről a város felé utaztam, egyből a párhuzamosságok szúrtak szemet: kaotikus ingatlanfejlesztés, akárcsak Romániában, épülnek a hotelek és luxusrezidenciák, miközben dőlnek össze a régi műemlékek, nagyon sok az újonnan...