Szuflé: Lana Del Rey új albuma nyár végi kávéhoz és kerti partihoz

Egészen szívmelengető utat járt be Lana Del Rey az elmúlt 8 évben, s egészen különlegeset, ha a Lizzy Grant-es napokat is felszámoljuk. Lényegében minden ugyanaz: a férfiak, Kalifornia, néha egy csepp New York, szerelem, szenvedés, filmek és a múlt – a Norman f*****g Rockwell! a Del Rey-életérzés kvintesszenciája, az elbűvölő szívfájdalom, a mélyen megélt vágyakozás és az önerőbe vetett hit szimfóniája.

Fotó: Genius

Dey Rey hatodik, augusztus 30-án megjelent nagylemeze egy érett nőt szólaltat meg, aki nemcsak magát ismeri s reakcióit, hanem álmait, félelmeit, az ismétlődő köröket, és persze a férfiakat. A Lana Del Rey univerzumban nincs olyan, hogy ne legyen szerelem, párkapcsolat, a te meg én hullámzása. Már az album felütése is ebbe a helyzetbe húz: a lemezcímet adó szám az ötvenes évek grandiózus romantikus vígjátékainak nyitányát idézi, és egy óda vagy odamondás az éretlen férfinak, a férfigyermeknek (man-child). Ez a megszólalásmód szinte végig megmarad: az énekes már túl van épp elég felforgató kapcsolaton (elég itt az Ultraviolence és a Honeymoon kibelező szerelmeire gondolni), hogy őszintén és élesen beszéljen a valóságról. Ez persze popzene, és a felszínesség benne alapkövetelmény, de a 34 éves Lana eljut oda, hogy a férfi az férfi, s mint olyan, annyi, amennyi, úgy kell elfogadni, ahogy van.

Fotó: Stereogum

De ez az album nem annyira a férfiról szól, mint a nőről: a Mariners Apartment Complex ars poeticája a szomorúságnak, az erőnek, a sötétségnek és a mélységnek, ami Lana, ahogy ő látja magát, és amihez rajongói évek óta biztonsággal kapcsolódnak. Az önbizalom száma ez, amelyben megbomlik a klasszikus felállás: „I’m your man”, mondja Lana a pasijának, mintegy jelezve: nincs túl nagy gond azzal, ha egy nő is erős. Kérdés, hogy készen-e áll a másik nem az új felállásra.

A Norman f*****g Rockwell! legtöbb számán érezni Jack Antonoff produceri munkáját, aki egyben zenészként is oroszlánrészt vállalt az album elkészítésében.

 

View this post on Instagram

 

A post shared by jack antonoff (@jackantonoff) on

Ennek a különös egymásra találásnak a legszebb bizonyítéka a Venice Bitch, ami egy nyárvégi himnusz az első lángok elmúlásáról és a stabil parázslás tarthatóságáról. A 9 perc 37 másodperces dal egyszerre nyugodt és tüzes, olyan, mint a National Anthem felnőtt változata, amikor Lana ugyanis tisztában van a saját értékeivel és kikéri magának: akinek nem tetszik, az mehet tovább.

Az olvasó ezen a ponton valószínűleg rájön, hogy e cikk írója elfogult Lana Del Rey-rajongó, és nem téved. Azokhoz az emberekhez tartozom, akik képesek ötvenszer végighallgatni egy Del Rey-számot, hogy minden hanglejtést és szlenget megértsek, és hogy teljesen megmártózzam ebben a filmszerű, texturált, csöppet sötét, végtelenül ismerős világban. Az új album is hangulatzene, bármelyik számhoz fotók, filmek, anyagok, kerti partik, hajnalok, egyéb zenék és újabb szerelmek válogatását tudom rendelni. Ugyanakkor azt hiszem, hogy aki nem szereti szenvedélyesen azt, amit Lana Del Rey művel, lehet unatkozni fog. Ilyen ez a zsáner.

Fotó: Genius

Továbblépve: Del Rey az a művész, aki ugyanazt az albumot-életérzést adja újra és újra, a titok pedig abban rejlik, hogy mennyire csiszolt, letisztult és kifinomult a végeredmény. Ilyen értelemben az új lemez elemi szinten beszél nosztalgiáról, nem-épp-zökkenőmentes, de tiszta szeretetről, a vágyakozás jóleső szomorúságáról, az örömet okozó pillanatok rekreálásáról, és egyáltalán az élet napos oldaláról, ami csupán a sötétség megélése felől válik igazán láthatóvá és értékelhetővé.

Az album egyik nagy meglepetése a Sublime-feldolgozás, a Doin’ Time, amihez videó is készült. Ez a partindító szám olyan, mint a friss levegő, vagy a parton a kicsit hidegebb víz.

Amint az a Lust for Life-ban is világos volt már, Del Rey javarészt elmozdult a toxikus kapcsolatok romanticizálásától:  a Love Song és a Cinnamon Girl is egészségesebb, kiegyensúlyozottabb partnerségről szólnak. De Del Rey nem lenne önmaga, ha szövegeiben nem vetné el a sulykot, s ez meg is történik a How to disappear-ben, amelyben, akárcsak a Video Games-ben és a Shades of Cool-ban, egy függőséggel élő szerelemről beszél, és a Happiness is a butterfly-ban, amelyben az illúzió, rajongás és az eddigi sérelmek azt is mentesítenék, ha a férfi egy sorozatgyilkos lenne.

A California és a The greatest a Kalifornia-New York nosztalgiavonat újragondolása, az összes Lana-obszesszióval együtt: monogám nagyszerelem, a lüktető város, az elmúlt szép idők, a barátok és a csajbanda, és az amerikai életérzés, vagy legalábbis ami maradt belőle. A Next Best American Record az önmegvalósítás és az egészséges nacionalizmus száma: az eredetileg a Lust for Life-ra készült dal szépen rímel a When the World Was at War We Kept Dancing-re, amelyben ugyanúgy a külvilág eseményei és a személyes drámák-késztetések között feszülő ellentét csendül fel. Del Rey amúgy sem egy kifejezetten politizáló, aktivista művész, és ezt, pár Trump-beszólást leszámítva, vállalja is. A daytoni és El Paso-i tömeglövöldözéseket követően azonban, lemezen kívül, kiadta a Looking for America dalt – úgy tűnik, még egy hozzá hasonló, óvatos, az amerikai álmot élő és újrahívó popsztárnak sem lehet elmenni amellett, ami a Coca Cola országában történik.

Amennyiben a megismerés spirálszerű, Del Rey egy szinttel fennebb került. Hangja letisztultabb, rétegzettebb, játékosabb és kísérletezőbb, és a zongora-gitár (itt-ott minimális dob) is őt segíti ezen az utazáson. A Norman f*****g Rockwell! önfelvállalás: a dalszövegek sokkal líraibbak és kriptikusabbak, mint eddig (a zenész egy verseskötet kiadására is készül), az Én valahogy megérkezett önmagához, ahol mérleget von annak kapcsán, ami, és megszületik a felismerés is, hogy az élet berendezését illetően az egyén cselekvőként boldogabb lehet, mint elszenvedőként. Mintha Del Rey azt mondaná, hogy most már tudom, ki vagyok, és az életem hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy egyrészt semlegesíteni próbálom és/vagy elfogadom a kevésbé vonzó tulajdonságaimat, másrészt újra meg újra megteremtem magamnak a boldogságot azzal, hogy megélem azt, aki vagyok. Az önismeret balladája lesz a hope is a dangerous thing for a woman like me to have – but i have it, amely úgy idézi meg Sylvia Plath-ot, hogy az életben maradást választja.

Akárcsak a Lust for Life albumvégi Get Free-je, amelyben a túlhajszolt, idő előtt elhunyt, drogfüggőségben szenvedő énekesnők emléke előtt tisztelegve a szabadulást választotta, ebben a minimalista számban Del Rey képes felölelni a sötétséget, hogy reménnyé változtassa azt. Szövegileg és hangulatilag is a legizgalmasabb szám, a szomorú, szenvedő, de kulturálisan-művészileg sokszor fetisizált nők önfelszabadításának dala, amelyben az elfogadás által el lehet jutni – végre – a reményteli bizakodáshoz.

Lana Del Rey egy hangulat, egy életstílus, egy zsigerekbe ágyazódó gyönyörű melankólia. A Norman f*****g Rockwell! mindennek egy felnőttebb, tudatosabb, érettebb megélése, amikor már tudjuk: mind a fájdalom, mind az öröm múlandó, és nincs akkora baj, nincs akkora baj, nincs akkora baj.

Comments

comments