Elmegy az ember fia Mérára, oszt akkora buli lesz, hogy a színpadon köt ki a zenészek között

Van az a buli, amiről egészen biztosan mindenki ódákat fog zengeni, nehéz lesz überelni és amiről tényleg kár lett volna lemaradni: mert mindez a vihar kellős közepén, egy csűrben, ráadásul teljesen spontán módon robbant be a mérai fesztiválon.  

Soha életemben nem voltam még a Méra World Music fesztiválon, a sors azonban úgy hozta, hogy a lengyelországi nyaralás után valahogy most mégis ott kötöttem ki, és mennyire jól tettem, hogy engedtem a csábításnak, hisz mint kiderült, az idei nyár egyik legnagyobb bulijának lehettem a részese.

Az egész persze úgy kezdődött, hogy a több mint ezer kilométernyi kocsikázás után nem sok kedve volt az embernek lemenni egy Kolozsvár melletti faluba, ami madárnézetből leginkább egy tulipánra hasonlít. Ez a falu azonban nem erről híres, hanem a kalotaszegi népviseletéről és táncról, meg egy olyan fesztiválról, amelynek a centruma egy csűr. Akik persze Tusványosoztak már akkorát, hogy másnap egy ismeretlen és tűzforró sátorban ébredjenek az ottani csűr mellett, valahol a házikók között, azok tudják: a csűr = baromi nagy csapatás.

Ez azért egy szombat esti kikapcsolódás ígéretéhez épp elég volt nekem. Az első nap után pedig már biztos voltam abban is, hogy vasárnap este muszáj lesz ezt megismételni, mert az a légkör, ami ott volt, egyszerűen nem hagyható ki: a koncerteken az ember felszántja a kavicsos „parkettet”, aztán két választása van a felfokozott hangulatban, elmegy csapatni az elektrora a Plani sátorba, vagy beveti magát a mélybe, és a csűrben próbál nem perecbe kavarodni önmagában, amikor a lábak az eget, a kezek a csizmája szárát súrolják a táncház alatt.

Nem tudom, hogy Méra táncos beállítottsága, a kis fesztivál jellege, az ambiciózus közönség vagy a Los Orangutanes zenekar több órás őrült spanyol dallamai alapozta-e meg jobban a vasárnap esti tombolást, de az hétszentség, hogy amíg más fesztivált a tegnap esti vihar szétvert volna, addig ennek a partinak épp hogy megágyazott.

Történt ugyanis, hogy az Orángutánok kardiógyakorlattal felérő szambája után, a Csángálló lépett színpadra, nem épp szomjas állapotában. A kezdeti nehéz indulás után a fiúk már-már kezdték visszahozni a tőlük elvárt szintet, amikor a vihar sötét felhői a csűr fölé gyűrűztek, a szél pedig elkezdte rángatni a berendezést. Ekkor lépett Szilágyi Szabolcs, a fesztivál hosztja, a zenészek és a Csángálló közönség közé, bejelentve: a vihar miatt a szervezők úgy döntöttek, első alkalommal a Méra World Music fesztivál történetében a koncert a csűrben folytatódik, ahol eddig a színpad volt, de ahol a koncertek után amúgy is táncházakhoz van szokva a közönség.

Nem egyértelmű, hogy ezen az ajánlaton a zenészek vagy a közönség lepődött meg jobban, de akárhogyan is volt, a Los Orangutanes hangulata így teljesen spontán módon, népzenében, a Csángálló akusztik band változatban köszönt vissza. Az ember csak pislogott azon, ahogy a “tömeg” beáramlott a csűrbe, a dallamok hallatán pedig a táncos lábú közönség nem kímélte a padlózatot.

Adott ponton mindez körtáncba csapott át, amelynek centrumában a zenészek voltak, a kis gömböc pedig ahogy nőtt, úgy lökte ki az esősebb részre azokat, akik még nem csatlakoztak (a hely fogytával, az eső elől végül az ember vagy elmenekült vagy beszállt a táncba, de ki hagyott volna ki egy ekkora bulit?!). Az ide-oda tekergő kígyó őrült hangulatának azonban csakhamar vége lett, és folytatódott az egyéni tánc. Igen, ám! De ahol az ember alkotta százlábú szétbomlott, ott folytatta a csángállást. Az én esetemben ez a zenekar közötti pár centis helyet jelentette: az énekes, a dobos, a szaxofonos és a klarinétes közöttit. Azaz a bő öt centiméteres távolságot az ütős és fújós hangszerek között, és az ily módon kapott VIP-élményt az ember már csakazértis kitöltené, de a banda a mikrofon és hangosítás nélkül vérszemet kapott, és megmutatta, hogy akusztikus módon is olyan pörgést tud letolni, hogy az magával ragadjon minden halandó lelket.

Ebből aztán, mondanom sem kell, hogy őrült parti csapódott le, és a teret csakhamar a kalotaszegi és csángó táncosok uralták le, olyan pörgés-forgást, lépést, mozdulatsort bemutatva, amiből már nem volt megállás egy, a mérai fesztivált lezáró, elképesztő táncházas hangulatig. (Bár az is biztos, hogy a Planetárium elektro sátrában sem unatkozott a közönség és a sárban mezítlábas érzés is új értelmet nyert.)

Képek: Csángálló/Bethlendi Tamás

Comments

comments