Egészen szívmelengető utat járt be Lana Del Rey az elmúlt 8 évben, s egészen különlegeset, ha a Lizzy Grant-es napokat is felszámoljuk. Lényegében minden ugyanaz: a férfiak, Kalifornia, néha egy csepp New York, szerelem, szenvedés, filmek és a múlt – a Norman f*****g Rockwell! a Del Rey-életérzés kvintesszenciája, az elbűvölő szívfájdalom, a mélyen megélt vágyakozás és az önerőbe vetett hit szimfóniája. Dey Rey hatodik, augusztus 30-án megjelent nagylemeze egy érett nőt szólaltat meg, aki nemcsak magát ismeri s reakcióit, hanem álmait, félelmeit, az ismétlődő köröket, és persze a férfiakat. A Lana Del Rey univerzumban nincs olyan, hogy ne legyen szerelem, párkapcsolat, a te meg én hullámzása. Már az album felütése is ebbe a helyzetbe húz: a lemezcímet adó szám az ötvenes évek grandiózus romantikus vígjátékainak nyitányát idézi, és egy óda vagy odamondás az éretlen férfinak, a férfigyermeknek (man-child). Ez a megszólalásmód szinte végig megmarad: az énekes már túl van épp elég felforgató kapcsolaton (elég itt az Ultraviolence és a Honeymoon kibelező szerelmeire gondolni), hogy őszintén és élesen beszéljen a valóságról. Ez persze popzene, és a felszínesség benne alapkövetelmény, de a 34 éves Lana eljut oda, hogy a férfi az férfi, s mint olyan, annyi, amennyi, úgy kell elfogadni, ahogy van. De ez az album nem annyira a férfiról szól, mint a nőről: a Mariners Apartment Complex ars poeticája a szomorúságnak, az erőnek, a sötétségnek és a mélységnek, ami Lana, ahogy ő látja magát, és amihez rajongói évek óta biztonsággal kapcsolódnak. Az önbizalom száma ez, amelyben megbomlik a klasszikus felállás: „I’m your man”, mondja Lana a pasijának, mintegy jelezve: nincs túl nagy gond azzal, ha egy nő is erős. Kérdés, hogy készen-e áll a másik nem az új felállásra. A Norman f*****g Rockwell! legtöbb számán érezni Jack Antonoff produceri munkáját, aki egyben zenészként is oroszlánrészt...

Kevesebb dolgot viselek nehezebben, mint a nyarat, ezek egyike pedig a ránk erőltetett optimizmus. Nem tudom, mikor és ki döntötte el, hogy nyáron önfeledtnek és lazának kell lenni, de szeretnék most azonnal ellenkezni. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Három olyan albumot javasolok most meghallgatásra, amelyek kicsit elterelnek a hamis felhőtlenségtől és finoman a mélybe rántanak, de csak azért, hogy aztán újra felszínre kerüljünk. Szubjektív hétvégi playlist következik. Thom Yorke harmadik szólóalbuma az Anima tökéletesen illeszkedik a Rák havába, főleg azért, mert nőkről, álmokról, szorongásról és a fulladás közelségéről szól. A Radiohead frontembere kicsit elektrósabbra veszi most a formát, nincs épp olyan sok lassúság, köd és homály, a szorongás inkább a glitchekből, a bizonytalanságból, a vibrálásból származik. Ezen a lemezen Yorke hol levegő, hol víz után kapkod, mélyrepülésben és mélymerülésben van, de valahogy nem is bánja, mert egyszerűen már nem bírja elviselni, ami van. Az Anima dalszövegei repetitívek, loopoltak, álomszerűek, abban az értelemben, hogy a tudatalattit szántják fel. Disztópikus képek, félelmek, a test, a tudat, az én szétbomlásának tapasztalata, a nyomasztó menekülésvágy, épp csak valami halovány emléke a természetnek, itt-ott madarak, halak, spirálok, vortexek, inkább rémálom, árnyoldal és dezintegráció, mint a finom női báj. Az Anima intenzív album, a végére teljesen felkavart állapotban hagy ott a semmi közepén, nem ölel meg, magunkra hagy. A pusztulás és önpusztítás lemeze, amelyben az eddigi formák, korlátok, kötöttségek nem tarthatók, a mozgás szükségszerű és a változás elkerülhetetlen. Álom és ébrenlét, élet és halál, ember és állat, nő és férfi, régi és új között ollózás az Anima, és inkább a szobában hallgassuk meg, mint a strandon.  Jenny Hval Blood Bitch albuma 2016-ban jött ki, de épp most van kedvem hozzá, ezt hozta elő az Anima, meg amúgy is: nyáron is menstruálunk. A norvég zenész-énekes egy egész lemezt...

Elöljárószó: Vass Csaba kollégám Pénteki pirítós című hírszemle-sorozata ihlette a Szuflét, amit egy olyan rovatnak képzelek el, ahová begyűjthető mindaz a munkám során felfedezett kultúrtermék, amit izgalmasnak tartok. Szemelgetés a kurrens kínálatból. Az elmúlt két évben a magyar alter mémek az egyik kedvenc mémoldalam lett, mert valami egészen finom vegyítése a humornak és magyar könnyűzene önsajnálatának. Ezért is örvendtem meg, hogy a sok beckzolis utalás után idén végre kijött az új 30y lemez is, ami amúgy nem is volt betervezve, állítólag. A frontember, Beck Zoltán így vall: egy erdélyi(!) fellépésük után „mondtam a srácoknak, hogy ne haragudjatok, de azt hiszem, véletlenül mégis megírtam egy lemezt”. Ezt senki sem bánja. A ki az akit még megölelnél alig 35 perc, így reggeli vagy délutáni buszozás közben is simán meg lehet hallgatni. Kicsit karcos, kicsit szomorú, de van benne nyári fesztiválos könnyedség és olyan számok is, amelyekre teljesen ki lehet engedni az egzisztenciális gőzt. A teljes album itt érhető el, én ezt a dalt hallgattam újra meg újra a héten: Ez a 2019-es tavasz eléggé durvácskára sikeredik amúgy, legalábbis ami a művészi kínálatot illeti. Hétfőn volt a McQueen dokumentumfilm romániai bemutatója, ami ugyancsak egy eléggé súlyos alkotás a legendás Alexander Lee McQueen életéről és munkásságáról. A divatvilág fenegyerekeként emlegetett McQueen 2010-ben lett öngyilkos édesanyja temetésének napján, de Ian Bonhôte és Peter Ettedgui filmje egyáltalán nem a tragikum felől közelíti meg a divattervező életrajzának felvázolását. Ez annyira sikerül nekik, hogy a beszélő fejes vallomások mellett a Lee-ről készült archív felvételek annyira közel hozzák a fiatal tervező lelkesedését, szenvedélyét, munkaszeretetét és általános energikusságát, hogy a film számottevő részében az az érzésem, hogy egy élő emberről hallgatom ezeket a történeteket. Aztán persze eszembe jut, hogy ezt a végtelenül tehetséges, sokak által zseninek mondott kreatív összművészt és lenyűgöző alkotásait soha nem...