Közel három éves az a levél, amit itt közzéteszek. Tisztázó válasz volt arra, amit egy rossz japán krimiben olvastam és nem értettem. Hogy tudniillik a nyugatiak elfogadni próbálják a tragédiákat, a keletiek pedig úgy állnak hozzá, hogy csak ki kell bírni és egyszer minden megoldódik magától. Azt nagyon jól értettem, hogy a nyugatiaknak milyen arzenáljuk van a tragikum elfogadására. Lásd például ezt itt: Gabriel Liiceanu – Tragicul. O Fenomenologie a Limitei și Depășirii. Lenyűgöző europoid gyűjtemény. De ezt a keleti dolgot nem értettem. Rákérdeztem, tisztázódott. Az alábbi levél tehát válasz a kérdésemre. Szerzője már nem él, hatalmas űrt hagyott maga után, és ez nem egyszerűen csak szólam. Az egyik legszelídebb lény volt, akit valaha ismertem. Ezt írta: Az ázsiai mentalitás alapján minden csak ideiglenes, minden változik és alakul, nincs legjobb, csak pillanatnyilag legjobb, vagy legrosszabb. A jó után jöhet a rossz és megint a jó, utána a meg jobb, és az annál is jobb, és utána megint a legrosszabb, de nincs végállomás. Ez egy állandó körforgás és átalakulás. Nincs örök állapot, csak átalakuló. Ezért nagy erény a türelmesség az ún. “nintai” 忍耐(=perseverance〈辛抱〉 patience〈忍苦〉 endurance). Tehát kibírni erény: úgysem tart örökké a rossz. Ha ehhez hozzátesszük a buddhista gondolkodást, akkor minden, ami veled történik, az az ún. ok-okozati karma dolog. A jóért is, meg a rosszért is, te vagy a felelős. Legyél jó, és minden megoldódik. Ez a karmás gondolkodásmód jól hangzik, de szerintem veszélyes is egyben. Olyan, mint az orvosság. Ha okosan veszed be, akkor gyógyít, de ha túl keveset vagy túl sokat veszel be belőle, akar meg is ölhet. Most, hogy nyakig benne vagyok a buddhizmusban, olyan dolgokat és problémamegoldásokat látok, amik néha nem tetszenek. Mert például, mit mondjon egy mozgássérült? “Én rossz ember (vagy állat, növény) voltam előző életemben, ezért most így...