Ennyire robbantunk le, miután Dobrudzsába érkeztünk. Még Konstanca megyében voltunk, jött az eső és ilyenkor az ember nem szokott túl boldog lenni. Azonban nem kellett sok idő elteljen ahhoz, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy egy igazi kincsre találtunk. A kuplungtárcsának annyi volt. Mi meg elindultunk felfedezni a községet, Saraiut. És a képek magukért beszélnek. Rend, virágok, csendéletbe illő képek, szobrok: a harmónia márványozott, mézes csöpögése. Vallásos szobor és az ízléses masszív asztalok az élelmiszerpiacon, turulos (?) hősi emlékmű, kertitörpék, kőoroszlán, magyar rendszámtáblás (!!!) szekér és egy gyönyörűen díszített kút. A polgármesteri hivatal a maga nemes egyszerűségében. A polgármesteri hivatal WC-je előtt ő őrködött. Virágot szedett azelőtt. Az égetéseket ott sem kedvelik. De csak, ha szárazság van, akkor nem javallott. Mondjuk ez Dobrudzsa: mikor nincs szárazság? Valaki valamit csak megelégelt… Egy kis személyi kultusz a maradandó tettek mellé. Igen, az egy dobrudzsai szekér magyar rendszámmal. Az ember érzi a késztetést, hogy kipakolja oda a barackjait, paradicsomát. Egy kút. Ezt sem aprózták el. Fájó szívvel mentünk tovább. Persze, a buszt nem lehetett megjavítani ilyen hamar. A polgármesterasszony adott kölcsön nekünk egy iskolabuszt. Viszlát,...