Február 13-án jön a mozikba a mamipornó tinipornó A szürke ötven árnyalata, aminek a marketingje már jócskán túlmutat a trailereken (amelyek közül az egyikben semmit se mutattak, csak a könyv eladási mutatóit szajkózták): gyorsan kikiáltották a Christian Greyt játszó, mérsékelten ismert Jamie Dornant a világ legszexisebb pasijának. Emellett a negatív reklám is folyik, Malajziában betiltották, egy szervezet pedig bojkottra szólít fel, hogy a mozijegy helyett inkább adják ezt a pénzt a családon belüli erőszak áldozatainak. Így minden hirtelen együtt áll ahhoz, hogy végre írjak én is valamit erről a lecsengett, majd most a filmmel felmelegített Fifty Shades-jelenségről. Itt kell bevallanom két dolgot, amelyek közül nem tudom, melyik a súlyosabb: egyrészt a könyv 2011-es hype-jából szándékosan kimaradtam, úgy gondoltam, egyáltalán nem érdekel a téma – másrészt cserébe múlt hétvégén beleolvastam. Valószínűleg a film hatására jött el az a pillanat, amikor látni akartam, hogy tényleg olyan rossz-e – és tényleg. Viszont szerintem messze nem az a legnagyobb baj vele, hogy az erőszakot pozitív fényben tünteti fel, legalábbis nem úgy, mint páran leírták mind a könyv, mind a film elleni tiltakozásukban. (Nem fogom itt elmesélni az egész történetet, már nagyon sokan összefoglalták, például itt elolvasható.) Az első kötetnek, magának A szürke ötven árnyalatának csak kb. az utolsó harmadába olvastam bele, ebben vannak mindenféle erőszakosabb jelenetek, de szerintem az “igazi” szado-mazohoz” nem is közelít – kivéve a végén, amikor szexre már nem is kerül sor, a szíjjal verés után Anastasia elmenekül (hogy aztán a második kötetben kemény öt nap elteltével ki is béküljenek). A kötözős szex, a korábbi “alárendeltek” tényénél viszont még durvább a történetben az, hogy Christian Grey a beteg vágyai ellenére maga a tökély, akinek 27 évesen rengeteg pénze, cége, hatalma van, emellett persze gyönyörű, sportos, helikoptert vezet, vitorlázik, siklórepül, és idővel még szerelemre is képes,...