“Bárcsak rákos lenne a fiam”

Rendhagyó adománygyűjtő kampányba kezdett egy brit férfi, akinek a kisfia Duchenne-féle izomdystrophiában szenved – ilyenkor a rendhagyó szó jobb híján szerepel a mondatban, mert nehéz pontos kifejezést találni arra, hogy milyen is egy kampány, amelyben a férfi a címben szereplő mondattal próbálja felhívni a figyelmet; egy másik plakáton pedig kiskutya képével kér öt dollárt.

Az apa persze nem “komolyan” kívánja, hogy rákos legyen a fia, hanem arra akarja felhívni a figyelmet, hogy a kis Harrison ritkább és kevésbé ismert betegsége kevésbé mozgatja meg az embereket. A kiskutyás kampánnyal pedig azt akarta bebizonyítani, hogy az állatoknak könnyebben adományoznak – és állítása szerint be is bizonyította: egy, a MSN-en futtatott kampányban kétszer annyian klikkeltek a kutyus képével feldobott reklámra, mint amikor a kisfia volt a képen.

h2

Az efféle húzásokat nagyon könnyű címkézni – nagyszerűnek vagy undorítónak, zseniálisnak vagy felháborítónak. Én nem szeretném, illetve csupán elgondolkodtatónak. Mert szinte bármit kijelentünk ebből az esetből kiindulva, ott van a másik fele is. Például Harrison szülei azt állítják, a rákról mindenki hallott, itt az ideje felhívni a figyelmet kevésbé ismert betegségekre. Ezzel szemben korábban az Ice Bucket Challenge kapcsán felmerült, hogy a hatalmas hype elvonta a figyelmet és a forrásokat egyéb (meg nem nevezett) jótékonysági kampányokról, illetve érintőlegesen az is, hogy sokkal többen szenvednek a tiszta ivóvíz hiányától, mint amiotrófiás laterálszklerózisban. Innen csak egy lépés a következő gondolat: miért kellene “kilóra” mérni egyik vagy másik betegség/helyzet áldozatait? Vagy ez nem is méricskélés, csupán annak tényszerű megállapítása, hogy amilyen betegségben többen szenvednek, annak kezelésére értelemszerűen több erőforrásra is van szükség?

A Telegraph-os cikk címében feltett kérdés, miszerint miért adományoznak az emberek kutyák számára, amikor gyerekek halnak meg, azt az álszentséget juttatja eszünkbe, amikor a kóbor kutyás intézkedésekről szóló cikkekhez jönnek a hasonló kommentek. De azonnal látható a különbség is: utóbbiban állami intézkedésről van szó, amelyben kell, hogy legyen helye gyereknek és kutyának is, a jótékonykodás személyes dolog, és minden szervezet valamilyen módon lobbizik az adományokért – Harrison apukája most éppen ilyen módon teszi. Egyes kommentelők pedig meg is adják a választ a feltett kérdésre, méghozzá a válaszban érvelési hibát sem lehet találni: azért támogatják inkább az állatokat, mert azoknak nincsenek intézményes jogaik, forrásaik, így jobban rászorulnak az adományokra.

h1

A vázolt gondolatmenet ellenére képmutató lennék, ha most azt mondanám, semmilyen személyes véleményem nincs ezzel az egésszel kapcsolatban. De akkor is képmutató lennék, ha ezt le is írnám, és azt várnám, hogy ezzel egyesek egyetértsenek. Sőt, még akkor is az lennék, ha azt mondanám, hogy minden vélemény helyes ilyenkor, és döntsön mindenki belátása szerint. Úgyhogy nincs más választásom, mint képmutatónak lenni: csak megmutatom a Harrison’s Fund képeit, és mindenki döntsön belátása szerint.

Comments

comments