Úristen, egy férfi van az ágyamban!

Ez volt az a poén a Kolozsvári Állami Magyar Színház szombaton bemutatott bohózatában, amelyen szívből felnevettem. Tudom, hogy elég gagyinak hangzik, de – akkor és ott – Panek Katinak ez a mondta nagyon ütött. Még volt néhány, amin jól szórakoztam, de nagyjából csak ennyi. Azt nem mondom, hogy különösebb elvárásokkal ültem be a Vidéki jegyesekre, de azt sem, hogy másfél óra elteltével fölöttébb elégedetten jöttem volna ki a darabról. A színházi előadás azt adja, amit ígér: könnyed, laza szórakozást. Biztosan lesz, aki nagyon fogja szeretni, a hátam mögött ülő nő például rendszeresen és hangosan felnevetett, illetve a tapsnál is voltak olyanok, akik az átlagnál sokkal lelkesebben csapták össze a tenyerüket, de nekem az egyszer meg lehet nézni kategóriába tartozik.

Ennek több oka is van:

Egyrészt ugye ott van a darab, aminek elég szövevényes sztorija röviden összefoglalva annyi, hogy egy malőr miatt a vidéki Loches-ból származó Gévaudan testvérek, akik nagyra törő házassági tervekkel érkeznek Párizsba, nem a házasságközvetítő irodában jelentkeznek be, hanem a munkaközvetítőnél. Így a hozomány- és szoknyavadász Saint-Galmier doktornál nem társak lesznek, hanem szolgálók, amiről ők persze a végéig semmit sem tudnak.

Gondolom nem véletlen nem játszották eddig Georges Feydeau darabját a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, és most se nagyon értem a választást. Ráadásul simán benne maradt néhány olyan rasszista poén, ami nekem már sok, például a dajkának jelentkező fekete nőtől megkérdezik, hogy a teje is fekete?

Persze néha lehet kacagni is, máskor meg mosolyogni, de a poénok többsége rám nem hatott. Pedig nyilván tudtam, hogy hol kellett volna nevessek, de egyszerűen nem jött, főleg, amikor valakiknek a szerencsétlenkedésén kellett volna nevessek. Az előadás leggyengébb pontjai kétségtelenül azok voltak, amikor óriási hangzavar kerekedett a színtéren, mert a színészek igyekeztek egymást túlharsogni, persze eredménytelenül. Akit ez nem zavar, aki derülni tud ezeken a felfokozott helyzeteken, az szeretni fogja.

Az egyetlen, amit csodáltam, hogy a kétértelmű megfogalmazások révén milyen ügyesen tudták kitolni a leleplezés pillanatát. Már-már túlságosan is elodázódott ez a csúcspont: egy-két jelentet ki lehetett volna hagyni, amúgy sem volt semmi szerepük, legfeljebb megnyugtatni a nézőt, hogy eleget kapott. Hiányoztak az igazi poénok, így a darab sokszor volt vontatott, a másfél órás előadás pl. 1 óra 10 perc alatt valószínűleg jobban működött volna.

De: 

Mindenképp ki kell emelni a mozgatható díszletet, amellyel nagyon jól sikerült kihasználni a teret, és amely távol állt az ehhez hasonló “bugyuta” daraboknál megszokott, statikus díszletektől. Emellett a jelmezekért is meg lehet dicsérni a Dragoş Buhagiart, rég láttam ennyire finom női ruhákat. De a színészek (most is) nagyon jók. Gyakorlatilag nincs olyan, aki alulteljesítene. Nekem most Dimény Áron alakítása volt a legmeggyőzőbb, de a raccsoló Vatány Zsoltot és a selypítő Orbán Attilát is meg lehet említeni, még akkor is, ha mellékszereplőkként nem jutott nekik túl sok megnyilvánulási lehetőség.

Gál László

Comments

comments