Térfoglalásról, kisebbségekről és csakazértis testvériségről. Barangolás Tbilisziben 3.

P1450821

A hotel, ahol Tbilisziben laktunk, a Sameba katedrálishoz közel található. A szálloda a kevés, szépen felújított régi házak egyike a környék romos ingatlanjai között. A közeli piacon örmény nénitől vettem – jó drágán – a gyümölcsöt, alkudni sose tudtam, s későn jutott eszembe, kihasználhatnám az „etnobiznisz” lehetőségét. Azért elmutogatom valahogy, hogy félig-meddig én is örmény vagyok, igaz, egy sok évszázada nyelvileg asszimilálódott közösségből. Ráncos, fekete arca mosolyra derült. Valóban fontos a vér, a számon tartott, még ha kuriózumként is felfogott származás? (Most olvastam Kali Kingánál: ez a „szituatív örmény identitás”). Mégsem ez az, ami fájdalmas otthonosságérzéssel tölt el az udvarterekre emlékeztető, macskaköves, szűk utcákon sétálva, a grúz főváros Havlabar (Avlabari) nevű, régi negyedében.

P1450823

P1450921

P1450911

P1450917

P1450918

P1450920

P1450933

P1450934

A Samebát, a Kaukázus legnagyobb katedrálisát a kilencvenes évek végén húzták fel, a szentháromságnak szentelték, van egy hatalmas és gondosan ápolt parkja, benne tavacska, hattyúk, rózsák. Első belvárosi sétánk odavezetett. Gyerekükkel sétáló anyák, padon pihenő bácsi, fotózkodó turisták, kegytárgybiznisz ezerrel. Felmásztunk a toronyba is, a hatalmas és súlyos ércharangon Szent György látható. Öli a sárkányt.

P1450862
Sameba

P1450848

P1450850

P1450851

P1450854

P1450856

P1450861

P1450883

P1450894

P1450898

P1450904

Nem igazán érdekelnek a templomok, főleg ha újak, Dobrudzsában kicsit templommérgezést is kaptam, szóval első alkalommal nem mentem be – figyelmeztettek, amúgyis be kellene kötnöm a fejem egy kendővel, ha be akarnék. (Aztán kiderült, ez nem annyira fontos, mint a térden felüli rövidnadrág viselésének tilalma.)

P1460068

P1460070

P1460071

P1460072

P1460073

Viszont utólag rákeresve a Sameba történetére, egyre inkább érdekelni kezdtek a részletek. Több olyan forrást találtam, miszerint kegyeletsértésig elmenően durva visszaélések történtek a templom és kolostor építése során. A helyszín egykor az örmények temetője volt, amit nagyrészt ledózeroltak. Az egykor jelentős, de mára már csökkenő (szintén ortodox vallású) örmény közösségnek Tbilisziben több tucat temploma volt, ami most vagy romokban hever, vagy a grúz ortodox egyházé lett. Míg a 19. század elején a város lakosságának többségét alkották az örmények, a 20. század elején ez egyharmadra csökkent, 2002-ben már csak 7,6% volt.

Igen, de még mindig az övék a fél belváros – rosszallják egyes grúzok.

Ennek hallatán valahogy ugyanaz a kényelmetlen érzés fogott el, mint amikor nálunk is árgus szemekkel figyelik (nemzetiségtől függetlenül), „kinek a kezén” van az ingatlanvagyon, és nem a tisztességes úton való szerzés és a becsületes jogcím a mérce, hanem a nemzetiség. Kisebbségi déja vu.

Grúziának persze szintén kijutott a történelem viharaiból, legutóbb 2008-ban. Ráadásul ide is elért a gazdasági válság. Abháziából és Dél-Oszétiából érkezett a kétségbeesett menekülthullám. Az itthonról olyan jól ismerős tünetegyüttesre sem került, nyilván, gyógyír az 1991-es függetlenedés óta: belpolitikai válságok, korrupció, a jogállamiság hiánya, növekvő szakadék a gazdagok és szegények között. A nemzetállami retorikára így fokozottan ráhangolódhattak, feltételezem.

A három dél-kaukázusi ország mindegyikére érvényes ez a diagnózis. A térségben – olajtartalékainak köszönhetően – Azerbajdzsán a legerősebb gazdaságilag. (Örményországgal való kapcsolatáról elég egy szót mondani: Karabah, hogy érthető legyen, még egy nemzetközi kapcsolatépítő tréningen is, ahová világot járt, nyitott, civil szférában tevékeny fiatalok érkeznek, roppant nehezen oldódik a feszültség örmények és azeriek között). Grúzia államközi szinten mindkét szomszédjával működő kapcsolatokat ápol. (Azerbajdzsánnal talán szorosabbat, közös katasztrófavédelmi gyakorlatokat is tartanak. Grúziában amúgy jelenleg az azeri a legnépesebb kisebbség, 6,5%-ot tesznek ki.)

Mindhárom ország próbál kisebb-nagyobb sikerrel lavírozni az USA-Oroszország hatalmi tengely körül, ide-oda billenve néha. (Örményország inkább Oroszországhoz húz, a tavaszi ENSZ-közgyűlésen pl. az Ukrajna területi egységének sérthetetlenségét deklaráló határozat ellen szavazott – Azerbajdzsán és Grúzia mellette.)

A nemzetközi közösséget e három országgal kapcsolatban a karabahi konfliktus és Grúziának a 2008-as válságból való kilábalása érdekli főképp, azonkívül Grúzia NATO-tagjelölt, és fontos partnere a katonai szövetségnek az afganisztáni hadműveletekben; Azerbajdzsán az olaj és a „terrorizmusellenes küzdelem” miatt stratégiai szövetséges; Örményország pedig – legalábbis Amerika számára – elsősorban az erős és befolyásos örmény diaszpóra miatt (lásd bővebben az amerikai kongresszus számára készült friss jelentést itt.)

Hoppá. Kulcsszó az „erős” és „befolyásos”, ami bizonyos konnotációkban dicséretbe bújtatott irigységet, és – ha nem is gyűlöletet, de – neheztelést jelenthet.

Egy – valamikor legalábbis – nagyobb gazdasági hatalommal, befolyással és erőforrásokkal rendelkező kisebbséget potenciális fenyegetésnek látni: nem új jelenség. De ez a sárkány Tbilisziben a múltbeli konfliktusok ellenére még pici, még csak épphogy ártatlan naivitással szítja az indulatot.

P1460085
Ejmiatsin

P1460078
Örmény utcanév

P1460084

Az Ejmiatsin templom melletti parkban örményül beszélgetnek az emberek. Adnak-vesznek, pletykálnak a padon, találkoznak. Béke van. A negyven fokban ugyanúgy izzad mindenki, a füge éppoly édes a szájnak, a vakolat bárkinek a fejére eshet az omladozó épületekről, s a külföldi – legyen akár a szomszédos országból – nincs ahonnan tudja, mi az anyanyelve a gyűrűkkel az ujján kolduló néninek, vagy a veteránnak kinéző, katonanadrágos férfinak.

Mintha az ide-oda vándorló határok, területviták, háborúk élő emlékezete lassan félrevonulna a szőlőlugas tetejére, és feloldódna a tűző napon, vagy a kénes, forró borvíz kilúgozná belőlünk a historicizmus utolsó morzsáit is. Vagy csak így próbálom magam számára feloldani mindazt a töredékes, sokszor ellentmondásos benyomást, amit hat nap alatt sikerült összeszednem?

>> Tárkonyos limonádé, friss füge és Sztálin-kép az ablakban: barangolás Tbilisziben 1.
>> Gasztrotúra a Kaukázusban. Barangolás Tbilisziben 2.

Az biztos, hogy a kaukázusi testvér- és szomszédnépek viszonyai is legalább annyira bonyolultak, mint KK-Európa. Kisebbségeik azonban talán elfeledettebbek: mintha az „anyaországok” kevésbé törődnének a határaikon kívüli közösségeikkel (talán azért, mert mikor „törődtek”, annak háború lett a vége?) Nem találtam kisebbségi jogsértésekről megbízható angol forrásokat. Mintha tabutéma lenne, és furcsállják kicsit az ez irányú érdeklődést. Mintha hallgatólagosan a mindenkori többségiek megegyeztek volna abban, én sem szólok bele, te mit csinálsz házon belül, de te se pofázz. Mintha a konfliktusok puszta említésével vagy egy ártatlannak szánt kérdéssel már utat lehetne nyitni az új konfliktus felé. (S az EU-t és az USA-t sem érdekli különösebben a kérdés, amíg csönd van.)

A „légy úr a saját országodban/szállásterületeden” elv azonban csak a „többségi nacionalizmus” paradigmájában tűnhet jogosnak és igazságosnak. Grúzia nemcsak a grúzoké, mint ahogy Románia nemcsak a románoké, Magyarország nemcsak a magyaroké, sőt Székelyföld nemcsak a székelyeké. De „kisebbségi nacionalista”-e mindenképpen az, aki erre rámutat, vagyis megkérdőjelezi a többségi paradigma erőltetettnek és mesterkéltnek tűnő, kibeszélés helyett eltussolásnak, elmaszatolásnak kedvező stratégiáját?

Comments

comments