Serena in X-tremis: Conchita Wurst miatt (is) szerettem a kolozsváriak legújabb előadását

Akkor szoktam abbahagyni egy sorozatot, amikor kezdenek sűrűsödni a teljesen fölösleges bocsánatkérések; egy film akkor lesz teljesen hiteltelen, amikor beszúrnak egy légbőlkapott elnézéskérést, a Serena in X-tremis előadáson pedig akkor szórakoztam a leghangosabban – félig-meddig hangosan is –, amikor Serena elnézést kér Bostontól a viselkedéséért, mert ekkorra az előadás sztorija számomra már az olcsó amerikai romkomokat idézte. Eléggé fájt.

serena1De kezeljük azért helyén a dolgokat, mert az első mondat után azt gondolhatnák, hogy valami nagyon gagyit láttunk a kolozsvári magyar színházban. Ez pedig nem igaz. Nem ez volt életem színházi élménye, de a zenés műfajban megállta a helyét az erdélyi prérin, s fényévnyi távolsággal beelőzte az összes roppant népszerű operettet. De minek hasonlítom hozzájuk, amikor simán felvette a versenyt a látványban grandiózusabb Sweeney Toddal is.

A földalattiak nyomorúságos énekesnője, Serena hírnévre és sikerre vágyik, és ennek érdekében pedig még a lelkét is hajlandó eladni, aminek súlyos következményei lesznek, de a végén mégis helyrebillen a világ rendje, és akkor hangzik el az ominózus bocsánatkérés is. De lehetne-e ez másképp egy kommersz amerikai sztoriban, ahol muszáj a végén a szájunkba rágják, hogy nem éri meg a sikeréért meg a médiasztárságért mindent feladni, meg hasonló épületes közhelyek?

Mégis nézhető az előadás, ami elsősorban a színészeknek és a rendezőnek, Albu Istvánnak köszönhető, aki remekül használja ki a színház lehetőségeit, illetve azt, hogy van egy zenekara, és a színészek közül többen is tudnak énekelni. Olyan nézőcsalogató megoldásokat tett bele, mint a Conchita Wurst-geg, ami kifejezetten jó, pláne, hogy Vatány Zsolt is egészen otthonosan mozog a szerepben. De szerettem a Vidám vasárnapot idéző jeleneteket is, mert egyszerűen nem lehet komolyan venni, és ez elsősorban Váta Lórinak köszönhető. Vagy a díszletre graffitizett szövegeket, amik a dalok címei és részletei voltak elsősorban, de néhány szereplőnek a nevét is felfedeztük.

Azt eddig is tudtam – nem csak a színházból vagy az operából, hanem például a Kalapos Bandből is – , hogy Laczkó Vass Róbertnek jó a hangja –, és most sem csalódtam, de a Serenat alakító Sigmond Rita teljesítményét is érdemes megemlíteni, mert bírta szuflával és hanggal. Amúgy sem a drámai részek a darab erősségei, hanem a koncerthangulatot idéző nagyjelenetek, nem véletlen az előadás végi tapsrend sem, amikor a főszereplő egyenként bemutatja a darab szereplőit, mint egy zenekar frontembere az együttesét, ami megint egy olyan geg, amit szeretni fogok.

A Serena in X-tremis egyszerű előadás, amit nem a dráma és fergeteges sztori miatt fogunk szeretni, hanem azért, ahogyan azt Albu és a kolozsvári színészek összerakták.

Comments

comments