Szuflé: víz, vér és fény. Három lemezt ajánlunk a hétvégére

Kevesebb dolgot viselek nehezebben, mint a nyarat, ez pedig a ránk erőltetett optimizmus. Nem tudom, mikor és ki döntötte el, hogy nyáron önfeledtnek és lazának kell lenni, de szeretnék most azonnal ellenkezni. És azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül. Három olyan albumot javasolok most meghallgatásra, amelyek kicsit elterelnek a hamis felhőtlenségtől és finoman a mélybe rántanak, de csak azért, hogy aztán újra felszínre kerüljünk. Szubjektív hétvégi playlist következik.

Thom Yorke harmadik szólóalbuma az Anima tökéletesen illeszkedik a Rák havába, főleg azért, mert nőkről, álmokról, szorongásról és a fulladás közelségéről szól. A Radiohead frontembere kicsit elektrósabbra veszi most a formát, nincs épp olyan sok lassúság, köd és homály, a szorongás inkább a glitchekből, a bizonytalanságból, a vibrálásból származik. Ezen a lemezen Yorke hol levegő, hol víz után kapkod, mélyrepülésben és mélymerülésben van, de valahogy nem is bánja, mert egyszerűen már nem bírja elviselni, ami van.

Fotó: Pitchfork

Az Anima dalszövegei repetitívek, loopoltak, álomszerűek, abban az értelemben, hogy a tudatalattit szántják fel. Disztópikus képek, félelmek, a test, a tudat, az én szétbomlásának tapasztalata, a nyomasztó menekülésvágy, épp csak valami halovány emléke a természetnek, itt-ott madarak, halak, spirálok, vortexek, inkább rémálom, árnyoldal és dezintegráció, mint a finom női báj. Az Anima intenzív album, a végére teljesen felkavart állapotban hagy ott a semmi közepén, nem ölel meg, magunkra hagy. A pusztulás és önpusztítás lemeze, amelyben az eddigi formák, korlátok, kötöttségek nem tarthatók, a mozgás szükségszerű és a változás elkerülhetetlen. Álom és ébrenlét, élet és halál, ember és állat, nő és férfi, régi és új között ollózás az Anima, és inkább a szobában hallgassuk meg, mint a strandon.

Jenny Hval Blood Bitch albuma 2016-ban jött ki, de épp most van kedvem hozzá, ezt hozta elő az Anima, meg amúgy is: nyáron is menstruálunk. A norvég zenész-énekes egy egész lemezt szentelt annak, hogy körbejárja a havi vérzés, a női vámpírok, a hold, a ciklusok és a változás témáját.

Fotó: Pitchfork

A konceptlemez anakronisztikus vámpírja Virginia Woolf Orlandójának alteregója, és most köze van kapitalizmushoz, kortárs művészethez, az alkotás nehézségeihez és a modern társadalom szorításaihoz is. Ezt a lemezt érdemes egyben hallgatni, csendben, mert olyan, mint egy kisregény (Hval íróként is dolgozik), egyik célja a sajátosan női (biológiai, fiziológiai) tapasztalat zenei megragadása. Kicsit időutazás is a Blood Bitch, amely során megtapasztalható lent és fent, teremtés és pusztítás, elhalás és újraszületés. A fő témák mellett Hval a női alkotó, a rituálék és a menstruáció megélésének át-nem-adhatóságáról is beszél.

A Yeah Yeah Yeahs frenetikus nyersesége és vadsága, és az anyává válás tapasztalata után az együttes énekese, Karen O lágyabb zenei kísérletekbe kezdett, és ennek egyik lenyomata a Lux Prima. A Danger Mouse-szal közösen jegyzett lemez a fényben is a sötétséget látja, az együttlétben is a mélységet kedveli, a női létben is a szelídítetlenséget. A nyár a szobában telik, elérhetetlen szerelmek, álmatlanság, állati ösztönök, zabolázatlan érzelmek között.

Fotó: Pitchfork

Karen O alapvetően megmarad annak, aki volt, de Danger Mouse synth-es, pop-os kíséretével sikerül karámban terelni a heves érzéseket, amelyek ezért képesek átalakulni, és nem vesznek el az éjszakában. Most csillagos az éjszaka. Szép játéka világosságnak és éjszakának a Lux Prima, mintha az énekesnő csak azt mondaná, hogy egyik nincs a másik nélkül, körforgás van és ismétlődés, egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított. Na lám, csak találtunk valami nyári optimizmust a végére. Jó zenehallgatást!

Comments

comments