Szuflé: McQueen, árulás, érdes tavaszok

Elöljárószó: Vass Csaba kollégám Pénteki pirítós című hírszemle-sorozata ihlette a Szuflét, amit egy olyan rovatnak képzelek el, ahová begyűjthető mindaz a munkám során felfedezett kultúrtermék, amit izgalmasnak tartok. Szemelgetés a kurrens kínálatból.

Az elmúlt két évben a magyar alter mémek az egyik kedvenc mémoldalam lett, mert valami egészen finom vegyítése a humornak és magyar könnyűzene önsajnálatának. Ezért is örvendtem meg, hogy a sok beckzolis utalás után idén végre kijött az új 30y lemez is, ami amúgy nem is volt betervezve, állítólag. A frontember, Beck Zoltán így vall: egy erdélyi(!) fellépésük után „mondtam a srácoknak, hogy ne haragudjatok, de azt hiszem, véletlenül mégis megírtam egy lemezt”. Ezt senki sem bánja. A ki az akit még megölelnél alig 35 perc, így reggeli vagy délutáni buszozás közben is simán meg lehet hallgatni. Kicsit karcos, kicsit szomorú, de van benne nyári fesztiválos könnyedség és olyan számok is, amelyekre teljesen ki lehet engedni az egzisztenciális gőzt. A teljes album itt érhető el, én ezt a dalt hallgattam újra meg újra a héten:

Ez a 2019-es tavasz eléggé durvácskára sikeredik amúgy, legalábbis ami a művészi kínálatot illeti. Hétfőn volt a McQueen dokumentumfilm romániai bemutatója, ami ugyancsak egy eléggé súlyos alkotás a legendás Alexander Lee McQueen életéről és munkásságáról. A divatvilág fenegyerekeként emlegetett McQueen 2010-ben lett öngyilkos édesanyja temetésének napján, de Ian Bonhôte és Peter Ettedgui filmje egyáltalán nem a tragikum felől közelíti meg a divattervező életrajzának felvázolását. Ez annyira sikerül nekik, hogy a beszélő fejes vallomások mellett a Lee-ről készült archív felvételek annyira közel hozzák a fiatal tervező lelkesedését, szenvedélyét, munkaszeretetét és általános energikusságát, hogy a film számottevő részében az az érzésem, hogy egy élő emberről hallgatom ezeket a történeteket. Aztán persze eszembe jut, hogy ezt a végtelenül tehetséges, sokak által zseninek mondott kreatív összművészt és lenyűgöző alkotásait soha nem fogom már látni. Az egy elég rossz pillanat.

McQueen munka közben. Részlet a filmből. Forrás: IMDb

A film a tinédzser Lee történetével indít, akinek szenvedélye a ruharajzolás és –készítés, ezért szabóinasnak szegődik. Elég hamar kiderül, hogy elhivatottsága és természetes, áradó tehetsége miatt sokra fogja vinni. Az inasévek szakmai sablonossága utána McQueen első saját kollekciója már magán hordozza azokat a szuverén alkotói jegyeket, amelyek a későbbiekben a tervezőt világhírűvé teszik: a divatszakma szépelgésétől való teljes elfordulás, a sötét tabutémák konceptuális feldolgozása, és az a lehengerlő vizuális és egyben fenomenológiai tapasztalat, ami a kifutón kel életre. McQueen története sok ponton klasszikusnak mondható a hirtelen felkapott, nagy tehetségű művészek tragédiájának tükrében: hatalmas siker, még hatalmasabb elvárások, megfelelési kényszer, rengeteg munka, teljes kiégés, drogok és halál.

McQueen hagyatéka azért tűnik elérhetetlennek, mert fizikai valójában tényleg az: nem zene és nem film, hogy újra lehessen játszani, nem lehet ízlelni a szavakat a szerző hiányában. Azok a performanszként is értelmezhető ruhák valóban csak a kifutón, az összes McQueen-i teátrális és in-yer-face megoldással szimbiózisban tudtak kiteljesedni: kellettek hozzájuk a szinte színészként hozzájáruló modellek, a kollekció mondanivalóját felerősítő tér, maga a közönség is, a zene, az effektusok – aki lemaradt, az tényleg lemaradt. A performanszok efemer jellegét idéző divatbemutatókból is ad válogatást a film, botrányosabb, emlékezetesebb és állásfoglalásukban az aktivista művészetre hajazó mivoltukban mutatva be McQueen komplex, konceptuális divatfilozófiáját. A filmet mindenkinek ajánlani tudom, akit egyrészt a művészetek közötti átjárások, másrészt a divatfenomenológia, harmadrészt Alexander McQueen, az apadhatatlan kreatív forrás érdekel.

A harmadéves kolozsvári színisek Tavaszi áldozat című mozgásszínházi előadása ugyancsak elfordul a szezonális szentimentalizmustól. Az Igor Stravinsky zenéjére megkomponált, kb. negyven perces produkció (rendező: Uray Péter) inkább a téli álomból ébredő éhség, vadság és vérengzés keresztmetszetében reflektál a tavaszi vágyak természetére. Uray koreográfiája hagyományos néptánci elemeket is belevisz az amúgy modern táncra alapozó produkcióba, de nem hat porosnak, sem erőltetettnek a népi motívum. A színisek sokan vannak, ezért több tömegjelenetet is látunk a szenvedély, az irigység, az ellenségeskedés és a viszály apropóján. Intenzív előadás, játszóknak és nézőknek egyaránt: míg a színészek feszes tempóban váltanak egyik jelenből a másikba Stravinsky hangos-tüzes szólamaira, a nézőkre úgy ragad át a színpadról ez az indulatos, pusztító energia, hogy néhol megrettenve húzódunk hátra a széken, nehogy elsöpörjön minket is a hadakozás. A harmadévesek pontosan és alázatosan, kitartott tempójú energiával dolgoznak, bár a koreográfia nem is engedi meg túlságosan a nyíltszíni lazsálást. Aki nyitott a klasszikus zene és a kortárs mozgásszínház pillanatnyi találkozására, és a történetkeresés helyett át tudja magát adni egy érzés- és érzékcentrikus előadásnak, nagyon fogja élvezni a Tavaszi áldozatot.

Fotó: Tóth Helga

Ha már zene és vadság, nem lehet nem megemlíteni az új Gaspar Noé filmet. Az Eksztázis (Climax) táncosokról szól, akik egy erdő közepén lévő iskolaépületben gyűlnek össze, hogy eljárják utolsó táncukat, olvasható a film beharangozójában. Ám nemsokára kiderül, hogy valaki LSD-t tett italukba, így az elektronikus zenei alapú buli elég gyorsan valami teljesen mássá alakul át. Az önfeledt szórakozás csak egyeseknek jut, másoknak marad a pszichózis. Noé filmjeit ismerve sejthetjük, hogy az Eksztázisnak 1. nagyon jó zenéje lesz, 2. magába szippantó vizualitása lesz, 3. teljesen mindfuck története lesz. A francia rendező filmjei legtöbbször zsigeri szinten kerítenek hatásuk alá, és ez sosem kellemes – de nem is ezért nézzük az ő filmjeit. Gaspar Noé alkotásai által úgy lehet megtapasztalni a poklot, hogy nem kell ténylegesen végigmenjünk rajta – megteszi helyettünk a művészet.

Hogy mégis valamivel könnyítsünk a tavasz nehézségein, zárszóként muszáj macskás képpel búcsúzzak. Bede Kincső poszt-kommunista cicafotóinak örvendtem nagyon mostanában az instagramon. Kincső munkáiról már írtam egy nagyobb ajánlóban, azóta viszont a fotográfus olyan fekete-fehér képeket oszt meg, amelyek mintha a kollektív nagyszüleink nappalijában készülnének. Direkt hatnak amatőr fotós munkájaként, azaz véletlenszerűek; van rajtuk tapéta, házinövény, csempekályha, régi ajtók, üvegek. A fogyasztói kultúra esztétikájának merész megbontása ez. Így a nagy húsvéti hazalátogatás környékén érdemes lesz figyelni a fejleményeket:

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Bede Kincső (@bedekincsohilda) on

Comments

comments